Janus

Janus a római kétarcú isten,
Egyik fele a múltra másik a jelenre figyel.
Ő maga a háború és béke,
A kettősség mintaképe.

Mind Janusok vagyunk,
Folyton hazudunk.
Ki másnak, ki magának,
Mindenki hazudik a világnak.

Álarcot viselünk,
Hogy ne lássák a valódi énünk.
Más amit kifelé mutatunk,
Más amit belülről hordozunk.

Az mosolyog a legszebben,
Akinek a legjobban fáj.
És a leghangosabban az kiált,
Akit a félelem magához ránt.

A sírás nevetés, ha szomorú vagy,
A nevetés sírást nyom el ha nincs vigasz.
Az álarcot önként húzzuk magunkra,
Hogy más az igazat ne lássa.

Mind Janusok vagyunk,
Mind gyarlók vagyunk és hazudunk.
A jobbik eset, ha csak másnak,
A legnagyobb hiba önmagunk becsapása.

Kinek is hazudunk voltaképpen?
Mi értelme a kettősségnek?
Szomorú, hogy így kell védeni magunkat,
Más emberektől elrejteni az igazat.

Szomorú, hogy erre kényszerül egy élet,
Hogy elfedje a valódi énjét.
Álarcot kell húzni,
Hogy ne kelljen az igazat mutatni.

Melyik arcunk az igaz?
Amit elfedünk?
Vagy amit mutatni kényszerülünk?
Mindenki döntse el a tükörrel szemben.

Mind Janusok vagyunk,
A két arcú paradoxon.
Igazság és hazugság egyvelege,
Döntsünk és vállaljuk fel, melyik jöhet melyik mehet.

Hozzászólások (1 darab)