Füst a tájon

Füst árad a kéményekből,
fehérlik, rátelepszik lomhán,
búsan a völgyre.
Fent ködben lapul az erdő,
a pára fagyban dermed.
A Tél még terveket sző.

Csak néhány fa kacérkodik,
hogy láttassa magát,
megreked a csend,
a házak sorába akad,
szél, korom markolja
a szürke falakat.

Nem járják lelkek az utcát,
csak néha int ki erre jár,
pedig mindenki oly ismerős.
Egy-egy csizmaszár cuppog,
tisztelgő dallamot,
mikor egy vándor elhalad,
meglóbálva a kalapot.

Elepednek a kutyák,
jeges vödrökben
bámészkodnak,
szájuk széle fakó,
ráncos bőrük tépdesett,
nehezükre esik már
minden lélegzet.

Keserűn fojtó a levegő,
mellkast feszítően mardos,
zihál a test, könnyesen,
harap az esti szélbe.

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.