Önkompromisszumok művészete

Mozdulatlan rohanásokba
von előbb csupán csak az üldözőket,
később már a zsigerileg üldözöttek
népes táborát is;
tekintet-morajlások zuhatagát
– érzi már –, maga sem tudja
megállítani, sem kordában tartani.
Világtalan, beszűkült ócska tereken
néma sikoly-kiáltások,
később hiéna-kekeckedő vihogások
echózzák dallamaikat...

Szűkülő belátásban leledzenek,
kiknek már minden mindegy lett,
hiszen az egyre nehézkesebb
hétköznapok őrlő-makacs
taposómalmán siker,
hírnév, jólét kiváltságosok
zsákmány-konca lett,
mintha ezt az egészet
az egyszerű átlag legfeljebb
csupán csak akként érhetné el,
ha maga magának is
megalkuszik kicsinyesen alakoskodva,
mert véglegesen meghatározza,
de ki is rekeszti végérvényes
keretek közt azt, ami lényegi valósága lenne:
„Legalább önmagadnak ne hazudj,
Bárhogy is rávesz
kísértésével e mostani Élet!”

– Mert most a szándékosan
áramtalanított szabad-gondolkodás
kicsinyes-szánalmas dilemmája
dívik nem csupán kiművelt
emberfő-koponyák üregében,
de agymosott tömeg-emberek
acsarkodó üvöltözésében is,
mellyel dáridó-hordákba vegyülten,
totál csaprészegen dajdajoznak
egy-egy exkluzívnak
mondott V. I. P. szórakozóhelyeken.

Vannak piócák is, kik akár
egy-egy álmos szúnyograj módján
az utolsó vérét is kiszívják annak,
akit könnyűszerrel nélkülözhetővé,
vagy épp elhanyagolhatóvá tesz
egy adott munkakör, vagy állásügyi jogkör;
idegen emlékezet költözött
önző tudatalatti mélységeink alá,
mintha stigma-sebeinket
naponta többször is el kellene
vakarnunk, hiszen annyira éget, s viszket.

A megvénült Aggastyán-reggelek
szorgos-szerény napszámosai
egyre egykedvűbb reménnyel
még éhbér-munkába mennek,
kiásva magukat harminccentis
hóhalmok bucka-dűnéi alól.
„Pistikám! Légy kedves, bikázd
már be a verdát, mert lemerült az akku!”
– Több mint két és fél órát késik
a várva várt segítő szándék,
miközben az autokrata stróman
vezérigazgató bizony-bizony
már egyre türelmetlenebb.

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.