Hamvakból születő haza

Ránk omlott az ég, s a szél zokogva lehelt,
Folyó mélyén csillag hullt, s megpihent.
A tatár vas az alkony szívét tépte,
Isten arca némán hullt a mélybe.

A fű helyén már csont fehére dermedt,
Vér csillogott, hol álom sem termett.
Ló ordított, zászló hullt a porba,
S a haza lelke tört szét a vész sodrába.

A király futott, s a nép árnya követte,
A múlt lobogott, majd hamuvá lett benne.
Anyák jaját vitte messze a szél,
Holnap álmát temette az éj.

Ott hunyt ki a fény, s a csend öltött testet,
Hol az ember ajkán már némaság reszketett.
A Tisza tükrén fekete árny zengett,
S az ország szíve aláhullt, mint megtört nemzet.

De a föld alatt még álom virraszt,
Sötétségből lassan világot fakaszt.
Egy nép lelke újra útra kel,
Régi haza hajnalra ébred fel.

Hangosvers:

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.