LÁTHATATLAN HATÁR-TAPOGATÓZÁS

Tasi83

Mert láthatatlan
határvonalakba botlunk
– ha tetszik, ha nem –, mindannyian.
Hétköznapok viharvert jussán
mintha megtelepedett
élősködővé vált volna
a tartós Nincs.

Szétszórt cipők rendezett
léptei már vissza se köszönnek;
elcsoszognak öregesen
a nehezen összegyűjtögetett
egykori idilli emlékek.
Egy-egy naiv-gyerekes arc
szándékosan könnyezve
tudatja önző árvaságait.

Vajon miért nem kérdi
már senki sem, hogy miért
kell akár háromszor is
végigtapogatni tegnapok
avitt biztonságán?!

A tudatos szégyen,
akárcsak a lehúzó gravitáció
a többség bőrére rátapad,
kicsalja még az egyszerű
emberekből is kicsinyes,
szánalmas titkaikat.

Még a bizonytalanság is
– megesik – néha,
hogy azonmód összezsugorodik.
Vajon minden felnőttben
lakózó gyermek fel tudja mérni
a Létben eddig megtett utat?

A belső életünkben kellene
megtanulva biztos utakat találni,
Idők időtlenségében
félúton beszivárog
egy-egy elfelejtettnek hitt,
semmitmondó mozzanat,
vagy köszönés;
kérdéseket tágító
tekintetekből jó volna
még megesni
a biztos felelet-válaszok összefüggéseit.

A megtartható ígéretek
most akárcsak a megszáradt
kenyérmorzsák már egyre
szikkadtabban hullnak
az ember életére,
Egérrágta hitehagyottságban
tiltakoznának a holnapok,
– felfoghatatlan körforgásban
az embert örökösen
hajszolna még valami.

A különbségek alig mérhetőek,
hiszen távolságok
szerint kapaszkodnak.

Mostan szájkosár
nélküli Idők következnek;
a „mindent szabad elve” egyetemes.
A koncokra-lesők rendre
rárontanak akármelyik emberfiára,
s mohón, zsigerelve ellopják
legbensőbb bizalmas titkaikat.

A boldog szomorúságot is
mintha csak egyre mélyebbre
süllyesztették volna.
A csebenhagyó árulás sértettsége
úgy tűnhet veszélyesebb,
mint akármi más.