KÖZÖLHETETLEN LÉNYEG-REBBENÉSEK

A bukdácsoló lelkek mélyén – sokszor megesik még –,
suhancképű hajnalok virulnak;
emberi könnyelműség ösvényein
szükséges kapaszkodni még egy kicsit,
mert most még kicsit gyermeki hízelgéssel
dajkálja az embert a megcsalt emlék-idő.

Meggyökeresedett konokságát
tán még az idő sem gyomlálhatja végleg ki;
egy-egy hosszúnak tűnő, botladozó mozdulatnál
talán már senki sincs, aki segítsen,
mert most sokan inkább kardéleken járnak
két tátongó szakadék közt félúton,
hátha még megússzák a létezés összefüggéseit.

A város mosolytalan lüktetésébe
sem kellene feltétlen mód nyakig csobbanni,
mintha mindig megrögzött, jól bevált szokások felé
haladnának „egyesek”,
mert lelkük mélyén tartós kételyek tornyosulnak,
s nem eresztik őket szabadon.

A türelmetlenül hagyott várakozás
még így is vezényszókat osztogat
egyre türelmetlenebbül,
hiszen a hűséggel álcázott bűntudatot is
egyre kevésbé lehet kikerülni.

Az átlagokat vonszoló, néma bizonytalanság
mintha mindig is a benső én-valóság
kicsinyes, s egykedvű részlete lett volna;
egyre kevesebben vannak immár,
kik a dolgok túloldalára
képesek látni s láttatni.

Mintha már mindenki
egy vegyes, különös belső szabadság felé igyekezne,
melyet egyedül legfeljebb csak ő ismerhet.

A bejárható távolságok
mintha nem is létezhettek volna igazán,
legfeljebb csupán csak
a képzelet csalfa-hamis játékaként,
fontoskodó futólépésekkel közelített az ember felé
az észrevétlen öregség,
míg kortalan lelke szárnyalni vágyott.

Mintha szándékosan ki akarta volna rekeszteni
önmagát önmaga lényegeiből.
Egyre közölhetetlenebbé válnak
a dolgok mögötti lényegek,
hiszen a kutya se kíváncsi rájuk.

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.