Kinga egy csodálatosan szép reggelre ébredt, nem volt kedve dolgozni menni, ezért beteget jelentett. Életében először tette ezt! Péntek volt és tizenharmadika. A nap hét ágra süt, bárányfelhők az égen, és minden olyan gyönyörű, minden olyan tökéletes. Gyönyörű nyári nap! Egy lottózó mellett sétált el fagylalttal a kezében. Végül is, miért ne? Belépett, a fagyit nem dobta el.
– Jó napot!
– Jó napot! Mi tetszik? Oh, kedves, tilos étellel bejönni ide.
– Elnézést, csak egy Euró Jackpotot akartam, de akkor kint megeszem gyorsan, és aztán…
– Hagyja csak! Jöjjön, kedves, öt perc múlva zárunk. A főnyereményre szeretne?
Kinga egész napja csodálatosan telt, és este döbbenten konstatálta, az ő számait húzták ki az Euró Jackpoton! Százhuszonnégy millió euró! Mint az hamarosan kiderült, ő volt az …

A város zaja mély morajlásként lüktetett az ablaküvegen túl. Adél tudta, hogy a kinti világ elvárásai, a sürgető e-mailek és a kéretlen tanácsok sűrű ködként várnak rá. De ma reggel máshogy döntött.

Leült a szoba közepén. Nem kapcsolt be zenét, nem keresett külső kapaszkodót. A Megerősítés-sorozatot hívta segítségül, de nem hangosan: a szavak a sejtjeiben visszhangoztak. „Az én békém az én váram. A figyelmem csak oda áramlik, ahol építenek.”

Érezte, ahogy a tudatában felépül a láthatatlan bástya. Ez nem elszigeteltség volt, hanem tudatos választás. Amikor két óra múlva kilépett az utcára, a tömeg sodrása már nem tudta magával rántani. Megtartotta a csendjét a zaj közepén is, mint egy drágakövet, amit a tenyerében szorongat. Rájött, hogy a világ csak annyit vehet el tőle, amennyit ő …

Van valami különös abban a pillanatban, amikor egy csésze forró kávé gőzölgő aromája körbeölel. Mintha az idő megállna, és a világ minden zaja elcsendesülne. Egy kávé mellett nem csupán az ital ízét élvezzük, hanem valami mélyebbet: egy lehetőséget arra, hogy önmagunkkal találkozzunk.

Ahogy a csészét tartom, érzem a hőt, amely áthatol a porcelánon. Ez az apró melegség emlékeztet arra, hogy az életben is vannak ilyen pillanatok – apró, mégis jelentőségteljes érintések, amelyek felmelegítik a lelkünket. Vajon hányszor hagyjuk figyelmen kívül ezeket? Hányszor rohanunk el az élet apró csodái mellett anélkül, hogy észrevennénk őket?

A kávézás számomra rítus. Nemcsak egy ital elfogyasztása, hanem egy szertartás, amely lehetőséget ad arra, hogy megálljak, és befelé figyeljek. Vajon milyen …

Egyszer megkérdezték tőlem: – Te miért szeretsz annyit egyedül lenni?
Én értetlenül álltam, és kibukott belőlem. Miért lennék egyedül?
Hiszen én magammal vagyok. A gondolataimmal, az érzéseimmel, nem magányosan, hanem egy olyasvalakivel, akivel egy húron pendülök. Ez a valaki úgy látja a dolgokat, ahogy én, pont úgy érez és érzékel, mint én, és vele jó lenni, kikapcsol és feltölt, és nem vár magyarázatot. Na jó, igen, néha vár, mert beindulnak az agytekervényei, megkérdőjelezve önmagát, de persze ez csak ideig-óráig működik így, aztán végül visszatalál önmagához. Azt gondolom, az ember néha túlontúl társfüggő tud lenni, és nem bírja a magányt. A magány viszont nem feltétlenül az elhagyatottságról szól. Valamikor saját lelkünk megtalálásáról. Hiszen, ha rendben vagy testben és lélekben, …

Dalma számára a veszély, az adrenalinfüggőség mindig is szokatlan, már-már notórius érzelmi állapotban számított! Legtöbb esetben roppant könnyű volt rászokni, mert ha csak arra gondolt, hogy milyen sok új, izgalmas és vérbizsergető kalandról marad le, akkor már elfogta egy kisebbségi érzés, ami azokban a pillanatokban lesz úrrá az emberen, mikor úgy érzi magát, hogy élete eddigi történése vagy szánalmasan unalmas, vagy pedig értéktelen! Az első egy-két percben, amikor a személyi edzője jó szoros, szinte fojtogató tengerészcsomót kötött karcsú, izmos lábaira, szinte izgatottságában meg sem moccant, nem is attól való féltében, hogy véletlenségből elszólja magát, hogy ti. meggondolta magát, és inkább a sziklamászást választja a bungee jumping helyett – sokkal inkább az lett rajta úrrá, amit …

Volt egyszer egy kis csengő egy ajtó fölött.
Régen minden érkezéskor megszólalt.
Az idők során azonban elcsendesedett.
Nem tört el, nem romlott el – csak nem szólt többé.
Az emberek megszokták.
Az ajtó nyílt, zárult, a napok mentek tovább.
Egy este valaki megállt az ajtó előtt.
Nem lépett be azonnal.
Csak ott állt a küszöbön,
és észrevette a csengőt.
Felnézett rá.
Nem próbálta megmozgatni.
A csend körülötte mélyebb lett.
És akkor valami mégis megszólalt.
Nem a csengő.
Valami belül.
Nem hang volt, inkább egy finom érzés:
„Megérkeztem.”
Az ember belépett.
A csengő továbbra sem szólt.
De az érkezés mégis megtörtént.
És attól a naptól kezdve
nem minden ajtóhoz kellett hang –
volt, ahol a csend is elég volt.

Az erdő melletti tisztáson élt három süni, két nyúl és egy róka. A sünik élték csendes kis életüket. Nyáron a hátukon lévő tüskéiken hordták haza a télire való eleséget. A nyulak nem voltak ilyen csendesek és gyűjtögetőek sem. Egész nap csak futkároztak, és elcsenték a sárgarépát a kertekből. A téli ennivaló begyűjtésére viszont nem gondoltak. A róka életvitele hasonlított a nyuszikéhoz, ő a tyúkokat szerette ellopni az emberektől.

Egy napon összetalálkozott a tisztáson ez a háromféle állat, és beszélgetésbe elegyedett. Versenyre hívták ki egymást, hogy eldöntsék, melyikük az ügyesebb. A győztes jutalma egy kétszemélyes erdei wellnesshétvége lesz. Bagoly Béni lett a verseny bírója. A verseny három részből állt. Az első forduló feladata: ki tud több erdei szamócát gyűjteni 10 perc …

A falu szélén egy nagy mező terült el. A távolban látszottak a zöldellő, rügyező vagy már virágba borult fák. A mezőn orgonafák és bokrok nyíltak. Sötétlila, fehér és rózsaszín. Egy volt, amely pici virágos, fakó lilán virított. A sétáló, túrázó emberek a többit csodálták, illatozták, a fakót elkerülve. A többi orgona kicsúfolta halvány színe, apró kis virágai miatt.

– Nézzétek, milyen satnya – szólt az egyik.
– Biztos beteg – mondta a másik.

A madarak is inkább a többi fát és bokrot látogatták.

– Gyérek az ágai – csiviteltek kórusban a verebek.
– Vékony a törzse, ebbe még kopogtatnivaló se terem – panaszkodott a harkály.
– Nem bírna el – közölte a gerle.
– Nem olyan szép, mint a többi – értettek egyet a cinkék az erdei pintyekkel.

Szegény orgona nagyon elszomorodott. Ágai …

Volt egyszer egy bernáthegyi, akit Macinak hívtak. Maci komoly gonddal küzdött, ugyanis valahányszor megpróbált elaludni, mindig felébredt a saját horkolására. Kipróbált már mindent: esti kakaó, alvás lámpafénnyel, háton fekvés, de semmi nem segített rajta. Egyik este éppen ágyában feküdt, amikor egy álommanó jelent meg a takaróján. Maci kutyus meglepetten nézte a kicsi lényt, aki kedvesen megszólalt:
– Hallottam, hogy nehezen tudsz aludni, ezért adok neked valamit. Ezek füldugók, nem fogod olyan hangosan hallani a horkolásodat!
– Köszönöm szépen – vakkantotta hálásan Maci.
Az álommanó eltűnt, Maci pedig betette füleibe a két kis füldugót, és nyomban álomba merült. Azóta nem kel fel már a saját horkolására.

Volt egyszer egy kő egy ösvény szélén.
Nem volt különleges, nem volt feltűnő.
Csak ott volt, ahol mindig.
Az emberek léptek felette, mellette, körülötte.
A kő nem sietett sehova.
Egy napon valaki megállt előtte.
Nem akarta arrébb tenni.
Nem akarta megváltoztatni.
Csak ránézett.
A kő csendes volt.
Nem kért figyelmet, nem adott választ.
Az ember leült mellé.
A világ ugyanúgy ment tovább.
A szél ugyanúgy fújt.
De ott, azon a kis helyen,
mintha minden lelassult volna.
Az ember nem gondolt semmi nagyra.
Csak ott volt.
Amikor felállt, a kő ugyanott maradt.
De már nem ugyanúgy látta.
Mert néha nem az változik, amit nézünk –
hanem az, aki nézi.
És ez elég volt arra a napra.