Múzsák Könyvtára

A Múzsák Könyvtára egy közösségi irodalmi tér, ahol versek, novellák, mesék és kreatív alkotások kapnak otthont. Célunk, hogy inspirációt, teret és láthatóságot adjunk minden írónak és olvasónak – legyen kezdő alkotó vagy tapasztalt szerző. A könyvtár folyamatosan bővül új írásokkal, friss hangokkal és egy támogató közösséggel, ahol az olvasók visszajelzést adhatnak, a szerzők pedig kibontakozhatnak. Fedezd fel a sokszínű műfajokat, böngéssz a szerzők között, és merülj el a kortárs magyar irodalom élő, vibráló világában. A Múzsák Könyvtára az a hely, ahol az alkotás találkozik a közösséggel – és ahol a történetek életre kelnek.

Legfrissebb verseink

Lábam szalad magától hozzád,   
könnycsepp gördül az orcán,   
mint ifjú ág, mely remeg a szélben,   
szívem dobbanásait követve téged.

Látom sziluetted, de nem érlek el, 
ellenállhatatlan vonzalom követel,   
kettőnk ritmusára táncot lejt, 

De jó lenne, elhajózni az ismeretlenbe,
De jó lenne, egy lakatlan szigetre.
De jó lenne, az álmok szigetén,
Nem csak állva a járda szélén.

De jó lenne, csak úgy a semmibe menni,
Ismeretlen–ismerős helyen lehorgonyozni.
Békében lenni önmagammal,

Szeretet fénye minden szívben ég,
Lágyan terjed, mint a nyári szél,
Önmagunkra leltünk, tiszta fényben,
Boldogságban úszunk, szenvedés nincsen.

Tudatosság vezet minket tovább,
Kedvességgel szórjuk szét a világ lángját,
Másokban tükröződik minden mosolyunk,

Amikor úgy érzed, hogy nem bírod ezt tovább,
Amikor úgy érzed, hogy nem megy ez most tovább,
Amikor úgy érzed, hogy nem bírod a terhet,
Csak állj meg, és vegyél egy jó mély lélegzetet!

S tudd, hogy oly bátor vagy,
S tudd, hogy szeretve vagy,
S tudd, hogy nagyszerű vagy,

Te vagy az erő, a karcos igaz,
a sziklák közt zengő visszhang.
Én vagyok a tiszta, lágy fonal,
a hajnal, mely szelíden andalog.

Te hordozod bennem a vágy tüzét,
én benned az otthon melegét.
Mint kenyér és hús – külön szavak,

Koromfekete eget mindenütt ragyogó csillagok világítják be,
A kellemes csendet csak néhány hangos kutya ugatása töri meg,
A kis falusi házakban az ajtókat az ott lakók sorra zárják be,
S a nehéz munkától kimerült emberek az ágyakban pihennek meg.
 
Nyikorgó, pihe-puha ágyakban a testek rendkívül ellazulnak,
Jobbra, majd balra fordulgatások után mélyen elalszanak,
Rem fázisban csaknem azonnal hatalmas ajtók felbukkannak,

Legfrissebb novellák

Aznap délután is olvasnivalót keresett, pedig a szobájában már rég elfogyott minden. A szegényes házban kevés könyv akadt, inkább kopott bútorok, poros dobozok és a mindennapok terhei. A betűk azonban számára kincsek voltak: elolvasta az újságok sarkait, a régi cetliket, sőt még a liszteszsák feliratát is. Szőke haja a vállára omlott, kék szemei felragyogtak, valahányszor sikerült kibetűznie egy új szót. Mosolygós, kíváncsi természete úgy feszítette a csendet, mintha az egész világ felfedezésre várna.

Apja a földeken dolgozott, de esténként gyakran az üveghez nyúlt, és inkább a fiára fordította figyelmét. Anyja a ház körül tett-vett, titokban szintén kortyolgatott, és ő is a bátyját becézte. A fiú öt évvel volt idősebb, csak a foci érdekelte, és ha szóba állt vele, többnyire gúnyolódott. A kislányban mégsem csökkent a szomjúság: úgy kapaszkodott a betűkbe, mintha onnan várná a választ arra, miért érzi magát mindig kívülállónak.

Sosem ment sehová a babája nélkül. Karjaiban cipelte, mintha valódi testvér volna, és minden papírdarabot fennhangon olvasott fel neki. A baba némán „hallgatta”, ő pedig annál lelkesebben ragyogott. Gyakran rohant anyjához is, kezében egy újságsarokkal vagy borítékkal. „Nézd, anya, el tudom olvasni!” – mondta büszkén, de az asszony többnyire legyintett vagy csendre intette. A boltban is minden feliratot kibetűzött, míg anyja idegesen körbenézett és rászólt, hogy hagyja abba.

Petra öt éve dolgozott egy könyvesboltban a kikötő mellett. Nem szerette különösebben, de nyugodt volt, és senki nem várta tőle, hogy csodákat tegyen. Reggel nyolckor kinyitotta az üzletet, este hatkor bezárta. Nap közben kávé, csend, rutin, semmi különös.

Egy csütörtökön, záróra előtt két perccel bejött egy férfi. Nem nézelődött, nem kérdezett. Levett egy régi tengerészeti naplót a polcról, és az asztalra tette.

– Ajándék lesz? – kérdezte Petra, mert ezt szokta ilyenkor kérdezni.

Igazán jó ötlet volt, Katalin! Ez a tábor tényleg tetszik. Bárcsak engem is idehoztak volna a szüleim, amikor gyerek voltam. József vezette vissza az autót a sztrádán, Budapest felé.

– József, biztos, hogy egyedül hagyjuk őket két hétre? – kérdezte Katalin aggódva.
– Elég már! Mások is ott hagyják a gyerekeiket. Tizenkét évesek, meg kell tanulniuk önállónak lenni. Elegem van az aggódásaidból. Ez a legjobb hely: ott a Balaton, rengeteg a program. Ráadásul már elterveztük, hogy mi is pihenni fogunk.

Az eső lassan szemerkélni kezdett, József pedig bekapcsolta az ablaktörlőt. Csend telepedett az autóra, csak az eső kopogott az ablakon.

Téli esték melegében, ropogó tűz mellett egy legendát mesélnek. Azt mondják – akik előttünk éltek, és még emlékeztek – van egy szurdok, mélyen a hegyek között. A víz nem csak tükröz, hanem egy átjáró a két világ között. Az öreg halászok úgy hívják: A Lélekcsatorna. Aki egyszer áthajózik rajta, soha többet nem tér vissza. Így volt-e, vagy csak hideg esték magányát oldják az ősi szavak? Ki tudja.

Egy napon egy magányos vándor érkezett a sziklafalak közé, egy vitorlással. Honnan jött, és mit keres? Fekete hajában kékes fénnyel játszott a nap. Kopott köpenyét játékosan cibálta a szél. A kis hajó neve Anima volt. A vándort a múltja hívta vissza, emlékei a felejtés ködébe vesztek. Egyetlen gondolat kísértette: egy álom, amelyben egy fénylény hívta őt a szurdokba, hogy ott találja meg az igazi nevét. 

Ahogy a hajó belesiklott a csendes vízbe, a sziklák suttogni kezdtek. Elfeledett szavakat, évezredek sóhaját. Az érzések feltépték a múlt dermedt szövetét. Képek fonták körbe az ébredő lelkét: gyász, öröm, születés, halál. A vándor szíve dacolt a hirtelen fájdalommal. Mintha minden elfeledett élet súlya ránehezedne. A víz tükrében nem a saját arcát látta, hanem egy asszonyét, aki egykor szerette őt – vagy talán ő volt az asszony, egy másik időben. A halhatatlan istenek mindig ott engedik fájni a lelket, ahol még gyógyulnia kell. Kegyetlen játék, azt mondod? Talán igazad van, de most csendesedjünk el, és hallgassuk tovább a mesét. 

Holnap jön a Mikulás! Jancsika izgatottan készült, hogy kifényesítse a csizmáját, ám hirtelen rádöbbent: a csizma eltűnt! Kétségbeesve kezdte keresni. Körbenézett a nappaliban, átkutatta a szobáját, de sehol sem találta. 

„Lehet, hogy kint hagytam a hóember mellett?” – gondolta. Gyorsan az udvarra szaladt. Ott állt a hatalmas hóember, amit a szomszéd gyerekkel együtt építettek. Még a délutáni hógolyócsatát is felidézte, de a csizma ott sem volt. 

Végül csalódottan visszatért a házba, és akkor... meglátta! Az ablakban állt, tisztán, ragyogóan, mintha új lenne. Édesanyja már kitisztította neki, hiszen tudta, milyen szorgalmas és ügyes fiú Jancsika. 

Legfrissebb mesék

Egyszer volt, hol nem volt, egy kicsi lány, Lilla, aki nagyon szerette a karácsonyt. Minden évben izgatottan várta, hogy eljöjjön a szeretet ünnepe. Idén azonban a karácsonyfa, amit édesanyjával együtt díszítettek, nem volt szép. A fán nem voltak csillogó díszek, és Lilla szomorúan nézte a kopár ágakat.

Este, amikor Lilla már álmosan feküdt az ágyában, valami csodálatos dolog történt. Egy varázslatos fény öntötte el a szobát, és három ragyogó angyal jelent meg előtte. Az angyalok mindegyike gyönyörű volt, de az egyik angyalnak valami hiányzott: nem volt egy szárnya. Lilla megdöbbenve kérdezte:
– Mi történt veled, kedves angyal?
Az angyal szomorúan válaszolt:
– Eltűnt a szárnyam, és így nem tudjuk beteljesíteni a karácsonyi küldetésünket.

Élt Hurhen falvában egy édesanya és kislánya, Blanka. Luca napján nem volt szabad dolgozni, ám Blanka véletlenül mégis öltött egyet a tűvel. Ahogy az öltés a fonalba simult, sötét árnyék borult a falura, és édesanyja nyomtalanul eltűnt.

Ekkor egy fekete macska jelent meg mellette.

– A boszorkányok vitték el őt – mondta. – De megmentheted, ha megtalálod a Luca székét a templomtoronyban.

A világra született két kis teremtmény; egy kislány és egy angyalka.  A kislány egy  igen szegény családba született és már  volt neki sok  kis testvérkéje. A szülők a maguk módján szerették is gyermekeiket, megtettek mindent, de a sok kínlódás és az élet gyötrődései miatt nem tudtak mosolyogni. A gyermekeik felnevelésére fordították minden erejüket. Míg a mennyben is megszületett egy kis angyalka. A csepp teremtény igen szépnek találta az ő országát, és igen boldog lett volna, de hiába kérdezte a nagyobb és idősebb angyalokat, mi is lenne az ő feladata. A nagy angyalok azt mondták neki: menj és nézz körül a földön. Ott rengeteg a feladat, válassz magadnak egyet. Aliz, a kis angyal lement a földre és igen elszomorodott. Annyi bajt és bánatot talált, hogy meg is ijedt tőle. Egy idősebb angyal azt tanácsolta neki: 
-	Figyelj csak Alizka! Ez a sok baj és bánat nem a te feladatod egyedül. Azért vagyunk mi, idősebb angyalok, hogy a nagyobb bajokat mi segítsük orvosolni. Ha csak egy kis örömöt viszel valakinek, az is nagy segítség. 
Lent a földön Andrea, a kislány nagy –nagy szegénységben cseperedett felfele.
Nem volt egy új ruhája, cipője és a nagyobb testvérei által kinőtt ruhácskákban járt már az iskolába is.
Ebbe az iskolába járt a város egyik leggazdagabb családjának a kislánya is. Mindig szép új ruhákban jelent meg a tanteremben. A többi gyerek mindig irigykedve figyelte. Betty, mert így hívták ezt  a kislányt, nem igazán volt okos. Szülei nem foglalkoztak vele, megvettek Bettynek minden játékot, csak ne kelljen foglalkozni vele. A sok játékkal akarták megvásárolni a szülői teendőik hiányát. Sajnos Betty rosszul tanult. Míg Andrea volt az osztály legokosabb és legjobb tanulója. Betty szülei egy nap megkeresték Andrea szüleit és felajánlották, hogy ha Andrea tanítja Bettyt, akkor ők ennivalóval és ruhaneművel fizetnek a tanításért.
Alizka, az angyal kislány ezt mind végignézte fent, a felhők között.

Egy lapulevél alatt éldegélt a csiga,
nem volt ruhája, nem volt kalapja.
Mivel  nem volt lába, cipőt sem hordott,
gondtalanul élt, míg más dolgozott!
Meleg napsugárral süttette a hátát,
néha megfordult, – akkor meg a hasát.

Egyszer volt, és még most is meg van az a hatalmas erdő, melyben rengeteg állat és bogár éldegélt. Békességben éltek egymás mellett az állatok, szerte az erdőben vidáman röpködtek a bogarak.
Ám egy szép nyári napon a bogarak békés élete egyik percről a másikra felbolydult. Az aranyos rózsabogár nagyon unatkozott, és unalmában kitalálta, hogy rendezzenek bogár szépségversenyt. Titokban azt remélte, majd ő fogja megnyerni a versenyt, mert senkinek nincsenek olyan gyönyörű színes szárnyai mint neki. Szólt a sárga cserebogárnak, vigye hírül az erdőben lakó bogaraknak, hogy aki szeretne részt venni a szépségversenyen, az holnap délben jelenjen meg a nagy erdei tisztáson.
A sárga cserebogár szorgalmasan repkedett, – vitte a hírt a bogaraknak. A katicabogár is szeretett volna részt venni a versenyen, de úgy gondolta, egyszerű piros színével nem tudna versenyre kelni a többiekkel. Bánatában sírdogálni kezdett, és hatalmas könnycseppek csordultak ki szemeiből. Marinka, az erdő egyik tündérkéje, meghallotta a katicabogár sírását. Gyorsan hozzá repült és aggódva kérdezte a kis katicát.
– Miért sírsz kis katica?
– Nagy az én bánatom, – felelete a katicabogár, – majd elmesélte Marinka tündérnek, hogy miért sírdogál.
– Ha most abbahagyod a sírást, akkor én segítek neked. Csak mondd, meg mit szeretnél változtatni magadon, hogy szép legyél. Varázspálcám segítségével mindenre van megoldás, – biztatta Marinka tündér a kis katicát.