Múzsák Könyvtára

Egy lapulevél alatt éldegélt a csiga,
nem volt ruhája, nem volt kalapja.
Mivel nem volt lába, cipőt sem hordott,
gondtalanul élt, míg más dolgozott!
Meleg napsugárral süttette a hátát,
néha megfordult, – akkor meg a hasát.
Ha megéhezett, füvet eszegetett,
majd ivott rá egy korty forrásvizet.
Enyhe szellő hűsítette megizzadt testét,
egész nap csak henyélt, kényelmesen élt.
Mosolyogva nézte a szorgos hangya népet,
ők naphosszat gyűjtötték télre az élelmet.
Arra nem gondolt, hogy hideg lesz és tél,
meztelen testét fújja majd jeges szél.
Ám, hamarosan ez a nap is eljött,
feje fölül a hideg szél elfújta a tetőt.
Vacogott a csiga, reszketett és fázott,
könnyes szemmel nézte a téli világot.
Éhes volt és szomjas, a torka fájt nagyon,
szomorúan nézte a takaros hangyabolyt.
A hangyák vidáman éltek odabent,
jó meleg volt náluk, – fűtöttek rendesen!
Látták, hogy a csiga vacogva fázik,
s megbeszélték, – kicsit beengedik.
Kapott forró teát, nadrágot, kabátot,
készítettek neki egy nagy kalapot.
Oly hatalmasat, hogy bebújt alája,
vidáman kiáltotta, ez lesz az ő háza!
Örültek a hangyák, majd tanakodni kezdtek,
mi lesz a csigával ha kalapja elveszne?
Törték a fejüket, s mondtak mindenfélét,
míg végül közösen meghozták a döntést.
Jó erős csirizzel hátára ragasztjuk,
majd varázspálcával megvarázsoljuk.
Amíg világ a világ, hordja hátán házát,
ne tudja letenni egész életén át.

Valamikor régen, így lett háza a csigának,
aki ezt nem hiszi, – járjon utána!