A kis ajtó, ami nem nyílt ki

Volt egyszer egy apró ajtó egy régi ház falában. Kicsi volt és szinte észrevehetetlen, mégis mindig ott állt csendben, mintha őrizne valamit. Az emberek nap mint nap elhaladtak mellette, siettek, néztek előre, és eszükbe sem jutott kinyitni. Az ajtó ezt semmibe vette, türelmesen várta a maga idejét. Aztán egy napon valaki megállt előtte. Ahelyett, hogy rátámaszkodott volna, rángatta volna, vagy erővel próbálkozott volna, egyszerűen csak a tenyerét tette a fára, és várt. Az ajtó nem mozdult, mégis történt valami: a csendben hallani lehetett a saját légzését, és a szél susogását a fák között, mintha a ház is figyelne. Az ember lassan elmosolyodott, mert hirtelen megértette, hogy itt nem az számít, kinyílik-e az ajtó, hanem az, hogy megállt, észrevette, és jelen volt. Amikor továbbindult, az ajtó ugyanúgy állt a falban, ahogy addig is, mégis aki egyszer megállt előtte, az onnantól tudta: létezik egy hely, ahol meg lehet érkezni – még akkor is, amikor a világ rohan.