Corvinus-jelenet
Alexander Corvinus
Ekkor kis idő múlva Corvinus furcsa zajt hallott. Felállt az ágyról, és körülnézett.
Beleszagolt a levegőbe.
– Mi ez a…? Csak nem…?! – kezei elkezdtek remegni. – Most meghaltok! Átkozottak! A vérem kell… a családomé!
A sisakja nem volt nála, de hosszú, egyenes haja takarta az arcát. Lehajtott fejjel fogta a kardját a kezében, és Jázminára nézett.
Sikítást lehetett hallani a folyosó felől.
Corvinus tudta: csapda.
Lassan kiment, megfogott egy fáklyát.
– Ezek itt vannak még… – gondolta magában.
A kardja nála volt, de a sisakja nem. Beleszagolt megint a levegőbe, aztán visszanézett a feleségére. Levett egy fáklyát, lassan kiment a folyosóra, és becsukta maga után az ajtót.
Hideg szél süvített, sötét volt a folyosó. Hátranézett: csak sötétség. Visszanézett, és érezte, hogy el kell indulnia.
Elindult a lépcsőn lefelé. Nagyon-nagyon lassan. A kezében a fáklya világított, a másik kezében a kard volt.
– Mi van itt ma este…? – gondolta magában. – Három szagot is érzek!
Ahogy a lépcsőn ment lefelé a szűk folyosón, észrevette a lidércet lent előtte. Lebegett, vigyorogva.
– Corvinus! Hahaha… személyesen! Megdöglesz ma este, mint az apád! Az egész családod meghal ma este!
Azzal kirepült az ajtón gyorsan.
Corvinus elkezdett futni utána, és ahogy kiért, az ajtó azonnal becsukódott mögötte magától.
Körbenézett a sötétben. Nagy volt a csend. A szél rángatta a faágakat, a Hold világított.
– Gyere elő! – kiáltott a király.
Nem történt válasz, csak a szél hangját lehetett hallani.
A király lesétált a lépcső aljára, és előre ment legalább tíz métert a sötétben.
– Gyere elő! Tudom, hogy itt vagy!
A vörös szemű vérfarkas ekkor lassan kijött a nagy fa mögül, átváltozva. Előresétált három-négy métert, és belenézett piros szemeivel a király szemébe.
– Most meg téged küldtek?! – kiáltott hangosan Corvinus a nagy viharban. – Átkozott gyilkosok! Meg akartátok ölni a családomat álnok módon… és engem is! De innen nem mész el élve ma este!!!
Előbújt a második vérfarkas is, aztán a harmadik mögötte.
– Szóval hárman vagytok… gondolhattam volna, hogy nem mersz egyedül kiállni ellenem, álnok kutya! Gyilkosok! Hol van a negyedik? A lidérc?!
– Megöli a családod – válaszolt mély hangon a vörös. – Mi pedig téged eszünk meg ma este vacsorára… nyersen!!!
A király beállt farkasállásba. Ketté nyitotta a kardját, a magasba nézett, majd rájuk mutatott a kardokkal.
A vérfarkasok egyszerre ugrottak neki.
A király egy pörgő csapással védte az első két támadást, a három farkasból kettő visszagurult.
A vörös szemű vérfarkas karmaival átszakította Corvinus páncélját. Corvinus hátrébb csúszott.
– Nincs rajtad a sisakod, király! Ezt most lezárjuk egyszer és mindenkorra! – kiáltotta a vörös.
Hatalmasat ugrott egyenesen a király felé.
– Itt eszlek meg a hóban, élve!
Corvinus háta mögött is jött a támadás. Az egyik farkasember a nyakába akart ugrani.
Corvinus egy forduló átcsapással azonnal levágta a fejét, aztán visszaállt farkasállásba. A teste leesett a hóba.
– Gyertek, kutyák! Nem kell nekem sisak ahhoz, hogy a másvilágra küldjelek titeket!
Arcát hosszú haja eltakarta.
A harmadik vérfarkas viszont már rá tudott ugrani Corvinus hátára, és hatalmasat harapott a vállába. A király vérzett.
Felemelte mindkét karját a magasba. Megpörgette a levegőben, a kardok lefelé néztek.
Azután óriási erővel a vérfarkas nyakába mindkét oldalon beleszúrta. Halálos szúrás volt, ráadásul hátrafelé.
A vérfarkas úgy esett le a nyakáról, mint egy rongy.
Corvinus a földre rogyott.
– A híres király, mi?! – nevetett a vörös.
Beleszagolt a levegőbe.
– Mi ez a…? Csak nem…?! – kezei elkezdtek remegni. – Most meghaltok! Átkozottak! A vérem kell… a családomé!
A sisakja nem volt nála, de hosszú, egyenes haja takarta az arcát. Lehajtott fejjel fogta a kardját a kezében, és Jázminára nézett.
Sikítást lehetett hallani a folyosó felől.
Corvinus tudta: csapda.
Lassan kiment, megfogott egy fáklyát.
– Ezek itt vannak még… – gondolta magában.
A kardja nála volt, de a sisakja nem. Beleszagolt megint a levegőbe, aztán visszanézett a feleségére. Levett egy fáklyát, lassan kiment a folyosóra, és becsukta maga után az ajtót.
Hideg szél süvített, sötét volt a folyosó. Hátranézett: csak sötétség. Visszanézett, és érezte, hogy el kell indulnia.
Elindult a lépcsőn lefelé. Nagyon-nagyon lassan. A kezében a fáklya világított, a másik kezében a kard volt.
– Mi van itt ma este…? – gondolta magában. – Három szagot is érzek!
Ahogy a lépcsőn ment lefelé a szűk folyosón, észrevette a lidércet lent előtte. Lebegett, vigyorogva.
– Corvinus! Hahaha… személyesen! Megdöglesz ma este, mint az apád! Az egész családod meghal ma este!
Azzal kirepült az ajtón gyorsan.
Corvinus elkezdett futni utána, és ahogy kiért, az ajtó azonnal becsukódott mögötte magától.
Körbenézett a sötétben. Nagy volt a csend. A szél rángatta a faágakat, a Hold világított.
– Gyere elő! – kiáltott a király.
Nem történt válasz, csak a szél hangját lehetett hallani.
A király lesétált a lépcső aljára, és előre ment legalább tíz métert a sötétben.
– Gyere elő! Tudom, hogy itt vagy!
A vörös szemű vérfarkas ekkor lassan kijött a nagy fa mögül, átváltozva. Előresétált három-négy métert, és belenézett piros szemeivel a király szemébe.
– Most meg téged küldtek?! – kiáltott hangosan Corvinus a nagy viharban. – Átkozott gyilkosok! Meg akartátok ölni a családomat álnok módon… és engem is! De innen nem mész el élve ma este!!!
Előbújt a második vérfarkas is, aztán a harmadik mögötte.
– Szóval hárman vagytok… gondolhattam volna, hogy nem mersz egyedül kiállni ellenem, álnok kutya! Gyilkosok! Hol van a negyedik? A lidérc?!
– Megöli a családod – válaszolt mély hangon a vörös. – Mi pedig téged eszünk meg ma este vacsorára… nyersen!!!
A király beállt farkasállásba. Ketté nyitotta a kardját, a magasba nézett, majd rájuk mutatott a kardokkal.
A vérfarkasok egyszerre ugrottak neki.
A király egy pörgő csapással védte az első két támadást, a három farkasból kettő visszagurult.
A vörös szemű vérfarkas karmaival átszakította Corvinus páncélját. Corvinus hátrébb csúszott.
– Nincs rajtad a sisakod, király! Ezt most lezárjuk egyszer és mindenkorra! – kiáltotta a vörös.
Hatalmasat ugrott egyenesen a király felé.
– Itt eszlek meg a hóban, élve!
Corvinus háta mögött is jött a támadás. Az egyik farkasember a nyakába akart ugrani.
Corvinus egy forduló átcsapással azonnal levágta a fejét, aztán visszaállt farkasállásba. A teste leesett a hóba.
– Gyertek, kutyák! Nem kell nekem sisak ahhoz, hogy a másvilágra küldjelek titeket!
Arcát hosszú haja eltakarta.
A harmadik vérfarkas viszont már rá tudott ugrani Corvinus hátára, és hatalmasat harapott a vállába. A király vérzett.
Felemelte mindkét karját a magasba. Megpörgette a levegőben, a kardok lefelé néztek.
Azután óriási erővel a vérfarkas nyakába mindkét oldalon beleszúrta. Halálos szúrás volt, ráadásul hátrafelé.
A vérfarkas úgy esett le a nyakáról, mint egy rongy.
Corvinus a földre rogyott.
– A híres király, mi?! – nevetett a vörös.
Hozzászólások
Még nincs hozzászólás.
Jelentkezz be, hogy hozzászólhass a novellához!