A KÖZÖS SZIMFÓNIA

Paul, Párizsban nőtt fel és a zene volt a mindene. Az öreg zongoráját nagyapjától örökölte. Talán az életénél is jobban ragaszkodott hozzá. Tanult, komponált és turnékra járt. Sokra vitte, igen híres zeneszerzővé vált.
Már jócskán a harmincas éveiben járt, amikor az egyik őszi koncertjén megismerkedett Myriammal. A lány hárfán játszott és rögtön rabul ejtette Paul szívét. A szerelmük lángja egybeforrasztotta lelküket. Nem akartak sokat várni az esküvővel, így a következő nyáron összeházasodtak. Nagyon jól kiegészítették egymást, sok fellépést terveztek együtt.
Közel egy év múlva megszületett közös gyermekük, Gabriel. Paul élete megváltozott, hiszen imádta a családját és igyekezett minél több időt velük tölteni. Myriam és Gabriel, ahová csak lehetett, elkísérték. Paul viszont már nem akart vállalni a továbbiakban hosszú távú külföldi fellépéseket. A párizsi színházban rendszeresen kapott megbízást.
Gabriel, ahogyan kicsit felcseperedett, az ölébe ültette és tanította zongorázni. Esküvőkön és különböző alkalmakon többször adtak együtt családi koncertet.
A gyermeküket zene vette körül, így természetesen később a tanulmányai is zenei iskolához kötődtek. Már tizenegy évesen kitűnt a többiek közül a tehetségével. Tess, az egyik tanárnője különös figyelmet fordított a fiúra.
Év végén az iskola záróvizsgaként adott koncertjén minden alkalommal Gabriel lépett fel fő produkcióként.
Szülei nagyon büszkék voltak rá. Erre az év végére Gabriel egy olyan szimfóniával készült, melyet együtt komponáltak az édesapjával. Minden este szorgalmasan gyakorolt, már csak pár hét maradt a fellépésig.
– Anya! Hol van már Apa? Sosem marad ilyen sokáig el – kérdezte Gabriel.
– Nem tudom, kisfiam, talán elhúzódik a megbeszélése. Biztosan jön nemsokára.
– Még szeretném neki megmutatni, hogy jó lesz-e, ahogyan játszom.
– Tudom, de lassan le kell feküdnöd. Hidd el, csodálatos a játékod és nagyon büszkék leszünk rád. Nyugodtan menj aludni, drágám – és ezzel nagy puszit nyomott a homlokára.
Gabriel szófogadó kisfiú volt és már fáradt is, hiszen tíz óra elmúlt. Felment a szobájába lefeküdni.
Myriam azonban nagyon nyugtalanul érezte magát. A fia előtt nem akarta mutatni aggodalmát. Sosem maradt el Paul ilyen sokáig. Tudta, hogy valaminek történnie kellett. Az ebédlőasztal mellett ülve várta, hogy hazaérjen. Végül éjfél körül megszólalt a csengő. Ajtót nyitott és nagy meglepetésére Paul helyett két rendőr állt ott.
– Asszonyom, nagyon sajnáljuk, de a férjét baleset érte – szólalt meg az egyik.
Myriam halálsápadtan állt megdermedve az ajtóban, egy hang sem jött ki a torkán.
– Asszonyom, a férje kórházban van. Kérem, jöjjön velünk, ha látni szeretné.
Erre egy kicsit megenyhült.
– Mi történt?
– Elütötte egy autó – válaszolta a másik.
– A gyermekemet nem hagyhatom itt egyedül, kérem, jöjjenek be és várjanak pár percet.
Myriam szinte fuldokolva nyelte könnyeit.
– Gabriel, kérlek, kelj fel. Be kell mennünk a kórházba, apát baleset érte.
A fiú gyorsan felöltözött. A rendőrök elvitték őket. Amikor odaértek, az ügyeletes orvos már várta a hozzátartozókat. Meglepődött a kisfiú jelenlétén. Kérdően nézett az anyjára.
– Sajnálom, doktor úr, de egyedül nem hagyhattam a fiamat.
– Értem. Kérem, jöjjenek be velem a szobámba. Foglaljanak helyet. A férjének nagyon súlyos sérülései keletkeztek a balesetben. Rögtön megműtöttük és az állapotát stabilizáltuk. Sajnos ezután hirtelen kómába esett.
Myriam szinte remegett fájdalmában, Gabriel érezte, hogy nagy a baj és patakokban folytak könnyei.
– Mik az esélyei? – kérdezte a felesége.
Az orvos tapintatosan szólt az asszisztenséhez.
– Kérem, hozna egy kis vizet a hölgynek? Menj, fiam, te is és válassz magadnak valamit.
Miután kimentek és az ajtót becsukták maguk mögött, az orvos folytatta.
– Nem akarom áltatni. Azt nem tudom megmondani, hogy meddig lesz kómában. Sajnos nem sok esélyt látok a felépülésére, de történtek már csodák.
– Értem, köszönöm az őszinteségét.
Éppen visszajött Gabriel egy limonádéval és az asszisztens egy pohár vízzel.
– Nagyon köszönöm – majd ivott egy pár kortyot belőle.
– Nézze, steril ruhát felöltve bemehet hozzá egy pár percre, vagy ha úgy gondolja, a fia is. Az asszisztensem elkíséri.
– Igen, nagyon szépen köszönjük.
Ameddig odaértek, Myriam tűnődött magában, hogy jó lesz-e Gabrielnek, ha így látja az apját. Azonban örök lelkiismeret mardosná a szívét, ha ez lenne az utolsó lehetősége elköszönni tőle.
– Pár perc múlva visszajövök, beszélhetnek hozzá. Ő hallja, csak nem tud rá reagálni – mondta az asszisztens.
– Apa! Apa! Nagyon szeretlek! Kérlek, gyorsan gyógyulj meg – és sírva borult az ágyára.
Myriam megsimogatta fia fejét, majd a férje arcát megpuszilta. Szorosan megfogta a kezét, csókolgatta és könnyeivel áztatta.
– Paul…, drágám…, kérlek, jöjj vissza hozzánk. Ne hagyj itt minket.
Az asszisztens már éppen jött.
– Kérem, köszönjenek el, hagyjuk most pihenni őt. Bármikor bejöhetnek hozzá egy-egy rövid időre.
– Nagyon szépen köszönjük.
Mindennap bementek a kórházba estefelé. Paul állapota stagnált. Közeledett Gabriel fellépésének ideje. Aggodalommal és reménnyel teltek napjaik.
– Anya! Apa mikor lesz jobban?
– Nem tudom, de rögtön szólnak, ha változás áll be apukád egészségi állapotában.
– Ő már nem fog tudni eljönni a fellépésemre, ugye?
– Nem valószínű, kisfiam. Te viszont gyakorolj szorgalmasan, hogy amikor felépül, büszke lehessen rád. Ketten komponáltátok a szimfóniát, játssz érte és neki.
– Úgy lesz, anya.
A vizsgakoncert előtti este is bementek a kórházba Paulhoz. Szeretettel és könnyek között beszéltek hozzá. Megemlítették, hogy másnap lesz Gabriel fellépése, így csak később fognak tudni bejönni hozzá a koncert után. Egy pillanatra mintha halvány biztató mosoly suhant volna át Paul arcán. Úgy érezték, hogy a lelkével átöleli őket. Végtelen melegség és szeretet járta át a szívüket.
Nagy izgalomban voltak mindketten a fellépés napján. Myriam a fájdalomtól megtört arcát nem tudta leplezni.

Gabrielnek a szokásos fellépési stressz mellett meg kellett birkóznia azzal a bizonytalansággal, hogy édesapját elveszítheti. Ezen az alkalmon nincs ott vele, hogy a tekintetével bíztassa. Egyedül, árván érezte magát. Valahogy rossz előérzete volt, pedig édesanyja mindent megtett, hogy vigasztalja és szeretetéről biztosítsa.
A terem zsúfolásig megtelt. Nagyon kíváncsian várták a játékát, hiszen különleges élményt nyújtott mindig a közönség számára. Ő volt az utolsó fellépő. Szomorú szívvel, de méltóságteljesen ült le a zongora mellé. Csak ott ült és nem nyúlt a zongorához. Feszült csend támadt, pár perc után már-már kínosan hatott. Tess már éppen oda akart menni hozzá, amikor a kezét felemelte.
Gabriel nem tudta, mi történik vele, csak azt érezte, hogy nagyon nagy szeretet öleli át. Megint az édesapja ölében ül és ketten játsszák el a közösen írt szimfóniát. A végén meghajolt és lement a színpadról.
Hatalmas sikert aratott, csak úgy zúgott a tapsvihar.
– Anya! Anya! Itt volt apa és az ölébe ültetett, mint régen. Őt illeti ez a siker, nélküle nem tudtam volna eljátszani.
– Igen, kisfiam, eljött hozzád lélekben – átölelte Gabrielt és záporoztak Myriam könnyei.
Alig hagyták el az épületet, megcsörrent az asszony telefonja.
– Kedves hölgyem! Sajnos Paul húsz perccel ezelőtt átlépte a földi világ küszöbét – közölte az orvos.
– Köszönöm… szépen…! Úton vagyunk a kórházba – válaszolta zokogva.
– Várom önöket, hogy még elbúcsúzhassanak tőle.
– Anya! Mi történt?
– Édesapád már az égi világ lakója.
– Nem hagyott itt minket, tudom! A koncerten ott volt velem, én éreztem! – kiáltotta szinte sokkosan sírva Gabriel.
– Igen, a lelkünkben örökké élni fog velünk.
Myriam, ahogyan visszagondolt, az a húsz perc közvetlen a koncert utánra esett, amikor Gabriel lejött a színpadról.
_Tisztességgel eltemették Pault. Az évek múltak és Gabrielből elismert művész lett. A fiú minden koncertjét ezzel a közös szimfóniával kezdte. Tudta, érezte, hogy édesapja lelke ott van vele és nagyon büszke az egyetlen fiára.

Debrecen, 2023. 08. 10.