Egy szombati iskolanap

Szimfónikus madárcsiripelés, lágy szélsuhogás a fák lombjai közt, ejtőzés a hintaágyon, tábortűz feletti nyárson sülő húsok illata, már-már túl szép, hogy igaz legyen. Egyszer csak villámként csap belém a napfény az árnyékot adó lombok közül.

– Mondanám, hogy jó reggelt, de akkor hazudnék! – ezt mondom, amikor anyám felhúzza a redőnyt, szívem szerint viszont ez a mondat valahogy így hangzana:
– Mégis mi a jó édes teherbevert árokba fingadozó, fospermetező öreganyám telibevert aranyeres valagáért húzod fel azt a szájbavert redvadék redőnyt, mi? Ha nem tűnt volna fel én még rohadtul aludnék!!! Értem én, hogy hangyafingásnyi időérzéked sincs, de nézd szombat van és még 10 óra se múlt te hajnali macskanász! – tudom ez most durvának hangzik, de egy embert mutass, aki nem népművészeti cserépedény, amikor felverik a REM-fázis kellős közepén.
– Ezen a héten szombaton is van suli, nem emlékszel?
– Próbálnék nem a sulira gondolni, amikor nem vagyok ott.

A szombati sulinapok arra hivatottak szolgálni, hogy ledolgozzuk a hosszú hétvégék miatti várható elmaradást. Ami papíron tök jól hangzik, viszont feltenném a kérdést, hogy mégis hogy a búbánatos borsókopolytúba lennék azzal előrébb, hogy felborult bioalgoritmussal, azt sem tudva, hogy fiú vagyok-e vagy lány, bent ülök plusz egy matek- meg fizikaórán, amikor bármely hétköznap, suliüzemmódban sem értek szappanroládot se? Ezek azok a napok, amikor még a legnagyobb stréber sem hallja meg, ha őt szólítják épp, a tanár is elfelejti, hogy hol tart és még arra is épp csak emlékszik, hogy az ő szemében ki az a Potter Albert, akit folyamatosan fenyegetni kell, hogy: Golyót akarsz?! – holott sosem ő trollkodja szét az órát, csak valamiért marhára nem szimpi. Ha egy valakinek tényleg lenne oka szombatonként befáradni az intézménybe, az a gondnok. Hisz le kéne csekkolnia, hogy a tűzjelző miért jelzi be a beázást, és ezzel szemben azt miért nem jelezte be, amikor múlt adventkor meggyulladt a terítő a tanáriban, kész szerencse, hogy ott volt a Krisa bá, meg hogy megvan-e még a mennyezet, ha már ezt hétköznap nem tudja megtenni, mert fontosabb az igazgatóhelyettes asszonnyal kavarnia (mármint... a kávét). Ehelyett ott koptatjuk a padot mi, diákok, végighallgathatunk a töriórán egy kicsit sem áthallásos a munka naggyá tesz és tanulni tanulni tanulni monológot, bioszon egy kis nosztalgiát arról, hogy fú, nekünk tanároknak még ennyi szabadidőnk se volt soha, meg már nem is lesz, sőt ha nagyon szerencsénk van, még azt is hallhatjuk, hogy melyik oktatónknak milyen hulladék a magánélete, holott valszeg egyikre sem nyitnak rá hat másodpercenként tankozás meg Fortnite-ozás közben, pláne nem a porszívóval, és akkor még örülhetünk, ha mindemellett nem jelentik be minimum három tárgyból, hogy:
– Hétfőn dó'gozat lesz, csírák!

Amikor nagy nehezen végre kicsengetnek, megtelnek a buszmegállók, ahol óráikat és mobiljaikat néző fiatalok hervadó mosollyal és kinőtt körszakállal konstatálják, hogy bizony fél fiatalságuk elment és a maradék is el fog, mire kijutnak a közoktatásból.

– Szia Norbi, mi a helyzet?
– Fél napot a suliban rohadtam, úgy, hogy szombat van, szerinted? Ja, és Tilda hétfőn tz-t írat, szóval hivatalosan is lőttek a családi wellness napnak. A vén szottyosnak szokás szerint akkor jut eszébe, amikor terveim lennének hétvégére, mintha amúgy nem lenne marhára mindegy, hogy mikor kapok karót az egyenletekből.

– Szimfónikus madárcsiripelés, lágy szélsuhogás a fák lombjai közt, ejtőzés a hintaágyon, tábortűz feletti nyárson sülő húsok illata. Már-már túl szép volt, hogy igaz legyen.

– Aztán felkeltem, és elkezdődött a nap, ami meg túl hosszú volt ahhoz, hogy igaz legyen, mégis megtörtént.