ÚJÉVI ZŰR

Ideges, semmivel sem összehasonlítható, furcsa remegés hullámzott végig a háromtagú család szinte minden tagján, amikor közvetlen Szilveszter után pusztuló hóesésben nekiindultak Lada Samara autójukkal vidékről Budapest irányába.
A családfő – mint mindig – most is azt javasolta, hogy a változatosság kedvéért vezethetne a hazafelé vezető úton a feleség is, de erről az asszony hallani sem akart. Bőségesen elég volt neki a szilveszteri, hajnali kettőig is eltartó dáridó.
Úgy nézett ki, hogy a visszaút az M-es autópályán kalandosabb, megpróbáltabb lesz, mert valóságos hóbuckák, hódűnék torlódtak fel, és bár a hókotrógépek éjt nappallá téve dolgoztak, mégis a legtöbb autós kénytelen volt beérni a húsz kilométer/órás cammogó tempóval. Lajhárvánszorgás.
Már régen elhagyták Mezőkövesdet, amikor az autósrádióban bemondták, hogy torlódásra, nagyobb fennakadásra kell felkészülni, mert két kamion is összeütközött, és néhányan megsérültek. Valószínű, hogy a megrekedt, bedugult forgalmat azonnali hatállyal le fogják terelni a sztrádáról. Beékelődve haladtak cammogva a legtöbb autóssal egyszerre.
– A rohadt kurva istenit! – mérgelődött teljesen felidegesítve magát a családfő, aki most legszívesebben rágyújtott volna egy újabb cigire, de szigorú szabály volt a Barkóci családban, hogy nincs se evés, ivás, se dohányzás az utastérben.
– Mi a jó kurva életet kezdjek, ha leterelnek bennünket erről a tetves autópályáról?! – kérdezte saját magával ordítva, míg felesége a hátsó ülésen ücsörgött, kamaszodó fia pedig az anyósülésen igyekezett láthatatlanná válni, mert nagyon is jól tudta, ha faterja egyszer rákezdi a szitkozódó káromkodást, akkor nincs az az isten, aki befoghatná folyamatosan pörlekedő száját.
– Nyugalom, drágám! Majdcsak megoldódnak a dolgok! Inkább élvezzük a téli táj szépségét! – javasolta könnyed, laza hangon a feleség, és rögtön kinézett az ablakon, hogy mással ne kelljen foglalkoznia.
– Na tessék! Kurva nagy zűrben vagyunk, és akkor az én drága feleségem mit mond?! Élvezzük a téli táj szépségét! Hát gratulálok, anyus! Ennél nagyobb baromságot még életemben nem hallottam! – nyugtázta észrevételeit a családfő, akinek folyamatosan véreres, hajszáleres arca és dührohamai szinte állandóan infarktusközeli állapotokat teremtettek.
A kikopott, jócskán elhasznált ablaktörlők nyekegve, rángatózva igyekeztek a lassan, nagy pelyhekben hullongó havat félresöpörni a szélvédő üvegéről, hogy a zaklatott idegállapotú családfő egyáltalán kiláthasson az üvegen, miközben vaskos, kőkemény acsarkodással szidott jóformán mindenkit, aki az útjába került.
A volánnál a családfő arca szinte groteszk, torz grimaszba rándult, valahányszor csak megpróbálta kitalálni, hogy mitévő legyen bizonyos helyzetekben.
Észre is alig vette, amikor egy rozsdás Trabant vészes gyorsasággal balról előzésbe kezdett, és majdnem a Lada teljes első felét elvitte, olyannyira, hogy a családfő jobbnak ítélte inkább a leállósáv hóbuckái közé navigálnia majdnem irányíthatatlanná lett járművét.
– A kurva tetves Úristenit! A rohadék vadbarom! – azonnal ki kellett szállnia a jó meleg fűtésű autóból, hogy képes legyen visszanyerni önkontrollal egybekötött megtépázott önbecsülését. Elővett a téli kabátjából egy cigit, és azonnal rágyújtott abban a soványka reményben, hogy a dohányfüst jótékonyan fogja csillapítani szűnni nem akaró ordas idegeskedését.
– Ne izgasd magadat, szívem, minden rendbe jön! – szólt ki a feleség a letekert ablakon, ám a családfő inkább tűzetesen átvizsgálta az autót, hátha valami meghibásodott.
– Anyu? Apa most nagyon haragszik? – reszkírozott meg egy ártatlannak tetsző kérdést az önbizalomhiányos kamasz fiú.
– Igen, kincsem! Tudod, apádnak ilyenkor kicsit felforr az agyvize, de ettől még ugyanúgy szeret minket! – igyekezett megnyugtatni a fiút, akin jócskán érződött, hogy valószínűleg halálközeli élményben lehetett része, amikor majdnem összeütköztek az erőszakos, nyomulós Trabantos autóssal.
Így is jó tíz percet vett igénybe, hogy a családfő ismét beszálljon a volán mögé, és tovább folytathassák megkezdett útjukat.
– A rohadt, tetves, kurva életbe! Miért mindig velünk történik ilyesmi, mi?! – kérdezte még mindig mérgesen. – Más egyetlen csettintéssel átevickél ezen az átkozott, büdös életen, míg a magunkfajta melósok megrohadnak, csak mert állandóan rossz lapokat osztogat számukra az élet! Kurva nagy igazságtalanság! – s úgy tűnt, újra elölről kezdi azt, amit kis családja már vagy milliárdszor hallott.
– Apukám! Te is tudhatod, hogy előfordul, hogy a dolgok nem úgy alakulnak, ahogyan te azt eltervezted! Nincs ebben semmi váratlan vagy meglepő! Ezt egyszerűen el kell fogadni, és tovább lépni! – a feleség mindig optimista, derűs hangja – úgy tűnhetett – átmenetileg lecsillapítja a férfi bebőszült indulatait.
– Hát... jellemző! Meg vagyok áldva! Ebben a családban egyedül én tudom, mi a helyzet, és akkor még itt van a nyakamon két szerencsétlen is, akikről gondoskodnom kell! – súlyos szavak voltak ezek, melyek valósággal úgy tudtak mások lelkében csattani, véres sebeket ejtve, akár az ostor vagy a korbács.
– Apus! Állítsd le magad! Nem tűröm, hogy így beszélj velünk! Attól, hogy neked elgurult a gyógyszered, semmi okod sincs rá, hogy másnak a fejét ordítsd le! – kérte ki magának a talpraesett asszony.
A családfő némán duzzogásba kezdett, és nagyon úgy tűnt, hogy amíg tartott a végtelennek tűnő autópálya, addig a hallgatás elefántcsonttornyába száműzi önmagát. Végül az autópálya levezető szakaszánál megszólalt:
– Mit szólnátok hozzá, ha beugranánk valahova ebédelni? – kérdezte, meglehet, csupán azért, hogy elterelje örökké forgó gondolatait.
– Na ne szórakozz, drágám! És azzal a töménytelen kajával mi lesz, amit karácsonyra megcsináltunk?
– Mi lenne? Szépen lefagyasztjuk, és majd később megesszük! – vetette oda könnyelműen.
– Én ezt nem tartom jó ötletnek! – ellenkezett a feleség, és megint kibámult az ablakon. A havas erdős táj mintha csillapítólag hatott volna zaklatott lelkére.
– Jól van! Csak egy ötlet volt! – most anyósülésen szorongó kamaszfiához fordult: – Mikor is kezdődik a suli?
– Még ezen a héten! Január ötödikén már menni kell!
– Akkor még szerencse, hogy nem húztuk annyi ideig a téli vakációt! Nem igaz?! – jegyezte meg cinikusan.
– Húzhattuk volna, ha te nem jártattad volna azt a nagy eszedet! – pirított rá az asszony a lényegre. Tartani lehetett tőle, hogy a családfő megint szükségtelenül felidegesíti önmagát.
– Igen?! Ki akart hazamenni szegény özvegy drága édesanyjához?! Hát nem én! – vetette foghegyről oda.
– Misi! Ne kezdd megint ezt! Békére és nyugalomra vágyom! – próbálta megigazítani magát a hátsó ülésen. Mintha beragadt volna az ülésbe.
– Bocsánat! Ennyi erővel az én anyámat is megkérdezhetnénk, hogy vajon ő hogyan érzi magát? Annyi éve özvegyen?! – Az „özvegy” kifejezést szándékosan kihangsúlyozta, mintha valami rejtélyes, apokrif szó volna, ami tabu téma a családban, vagy épp tilos emlegetni.
– Beszéljünk másról, rendben! – kérte az asszony.
– Kérlek! Elkészítettem a havi beosztást, és úgy néz ki, hogy a szabadnapokkal együtt keveset fogok veletek találkozni! Legfeljebb csak estefelé látjuk egymást viszont! – mintha újabb indokot vagy kisebbfajta provokációt akart volna keresni, hogy kierőszakolja a konfliktust.
– Miért nem vagyok meglepve? – nézett felfelé az asszony, miközben kifújta a nagy levegőt.
– Na tessék! Már megint ki az, aki kezdi?!
– Hé, nyugi! Már megint mi bajod van?! Csak beszélgetünk, vagy nem?!
– Ó, de természetesen! Akkor beszélgessünk! Fiacskám! Te jól érezted magad? – fordult megint fiához, aki úgy gubbasztott az anyósülésen, mint aki szabályosan karót nyelt, és képtelen bármilyen tevékenységre.
– Ö... azt hiszem...
– Na de most őszintén! – komoly képpel bámult rá, mintha ezzel ki tudná billenteni tétova fiát a lelki egyensúlyból.
– Voltak cidris helyzetek, annyi szent! – jegyezte meg.
– Ezt mégis hogy a büdös életbe kell érteni?!
– Apukám! Talán nem kellene ezt nagy dobra verni! – próbálta csillapítani a kedélyeket az asszony.
– De, de! Hallani akarom! Szóval, édes fiam! Mi az, ami nem tetszett?!
– Amikor a Jóskával totál részegre ittátok magatokat... – bukott ki belőle – igaz – csupán halk, egérke hangon.
– Nocsak! Mégiscsak kibújt a szög abból a nyamvadt zsákból! Szóval a fiam utálja a részeg embereket! Igazam van?!
Néma bólintás volt az egyöntetű válasz.
– Apukám! Miért nem váltunk témát? Beszélgessünk vidámabb dolgokról! Mit szólnátok, ha amikor gyorsan hazaérünk, beraknánk valami jó filmet a videóba, és együtt röhögnénk egy jót!
– Én arra a kérdésemre akarok választ kapni, amit a fiamnak tettem fel! – nem tágított a családfő. – Tehát? Szóval, hogy is állunk?
– Nem szeretem a részeg embereket, mert a papa is az volt! – felelte a srác igen-igen halkan, szinte már suttogva.
– Á! Mert gondolod, hogy nekem olyan meseország volt a gyerekkorom, mi?! Hát akkor tudd meg, hogy még járni is alig tudtam, amikor az apám totál részegre itta magát, és üvöltözött az anyámmal! Én pedig semmit sem tehettem a rohadt, tetves életben, mert csak egy senkiházi kis pöcs voltam! Na, ehhez mit szólsz?!
– Sajnálom...
– Misi! Fejezzük be ezt a beszélgetést! Nem lehetne inkább a rádiót hallgatni?! – próbálta menteni a menthetőt az asszony.
– De szívecském, most végre igazán beszélgetünk egymással! Azért valahol ennek még örülök is!
A délelőtt hátralévő része jóformán úgy telt el, hogy a családfő önmagában fortyogott, ette a nem létező kefét indulataival együtt, míg a hátsó ülésen ücsörgő feleség a téli táj szépségébe merült, és a kamasz srác pedig azon morfondírozott, hogy vajon miért nem lehetnek csupán egyetlen nap erejéig igazi, normális család, akik nem ugranak egymás fejének?
Mikor bő két és fél órás utazás után hazaértek Budaörsre, a családfő leparkolta az autót, el nem mulasztva megemlíteni, hogy fia végre lerakhatná azt a tetves jogosítványt, majd azonnal lekuporodott a tévéhez, és kedvenc sportcsatornájára kapcsolt, miközben gondoskodó felesége a kiskonyhában tett-vett, és készített valami ínycsiklandó vacsorát estére.
A kamasz srác saját ügyes-bajos problémáival pedig visszavonult, akár egy megbukott hajótörött Robinson saját gyerekszobájába, és elővett egy regényt, amit valamelyik nagymamától kapott karácsonyra.