Piszkos kezek, tiszta körmök 1.

Szomorkás, nyár végi délelőtt, két gyerek üldögélt az iskola melletti téren, a vén juharfa alatt. A szőke, mosolygós, fekete szemű Annamária és a szeplős, elálló fülű, csorba fogú Tárnoki.
Csillag alakú levél ereszkedett lassan. Egy unatkozó, lesben álló szellő elkapta, kicsit röptette, majd beletette a homokozóba.
– Már csak egy hét, és hetedikesek leszünk – sóhajtott a lány.
– Én nem biztos – húzta el a száját Tárnoki.
– Tényleg! Indulj, ha elkésel, Sav dühös lesz, és tutira elhúz.
– Megvársz?
– Persze.
Annamária szemmel kísérte a fiút.
– Hogy megnyúlt – gondolta.
Eszébe jutott, hogy májusban, mikor megismerkedtek, és Noki segített hazajutni a kirándulásról, még egyforma magasak voltak. Most meg az ünneplő nadrágja jóval a bokája fölött lengedezett, s a fehér ing ujját is fel kellett tűrni. Rá pedig még mindig jók voltak a tavalyi ruhái. Azon tűnődött, hogy lettek igazi barátok. Talán mikor a fiú csúzlival meglőtte egyik barátnője felnőtt rokonát. Meg akarta menteni őket, azt hitte, leánykereskedő. Gondolt rá, ő is mennyit változott a nyáron. Kényeskedő, beképzelt, önző szobanövény volt. A vakáció végére lettek valódi barátai, akik előtt nem kell megjátszania magát. Elfogadják olyannak, amilyen. Pedig korábban, módos szülők gyerekeként lenézte, s titokban irigyelte őket. Boldogan ugrott olyan kalandokba velük, amelyek után régen csak távolról sóvárgott. Anyját, apját lekötötte a pénz hajszolása, észre sem vették a változást. A kislány minden este fáradtan, maszatosan, kócosan, gyakran tépett ruhában, de kipirultan, vidáman ért haza.
– Aztán ügyesen! Nehogy szégyent hozz ősz fejemre! – kiabált a fiú után.
Noki vigyorogva bólintott.
Kisvártatva hárman fordultak be a térre. A hórihorgas, álmos szemű Blaskó, a szelíd, lomha, kerek fejű Gelencsér. Közöttük, mint mindig, a pöttöm, pisze orrú, lencsi-képű Kalner Zsófi.
Na? – kérdezték egyszerre, s ledobták magukat Annamária mellé.
– Még bent van.
– Kár, hogy vége a szünetnek – szomorkodott Blaskó.
– Ne nyafogj már! Emlékeztek, milyen király volt, mikor vízzel töltött óvszereket dobáltunk a Tárnokiék erkélyéről?! – próbálta felvidítani Annamária.
– Az volt ám a szőnyegbombázás! A szemben lakó Krecsmarek meg beköpött minket.
– Alig tudtunk meglógni a hátsó lépcsőn. Ha nincs az udvarban a nagy ecetfa, biztos elkapnak – tódította Gelencsér.
– Nagy balhé volt. Nokit egy hétre bezárta az anyja.
– Szerencse, hogy nálunk a padláson volt az a kötélhágcsó – szólt közbe Kalner Zsófi.
Itt elakadt a beszélgetés. Gyászos hangulatban, némán ültek egymás mellett, maguk elé bámulva.
A közelben varjú károgott. A tél közeledtét híresztelte. A Nap szégyenlősen rejtette kerek arcát egy felhő mögé. Hűvös lett. A juharfa fázósan megborzongott, s útjára bocsátott néhány levelet.
– Mi történt? Úgy gubbasztotok itt, mint négy beteg túzok – állt meg előttük Tárnoki.
– Hogy sikerült?
– Izmos kettes.
– Legkomolyabb pótvizsga! Ünnepeljünk fagyival. Dobjuk össze a zsét – javasolta Gelencsér.
Mire kiforgatták a zsebeiket, kétszáznegyven forint jött össze.
– Ebből nem fagyizunk – szontyolodott el Zsófi.
– Meghívlak benneteket – lobogtatott egy tízezrest Annamária.
– Jó annak, akinek gazdagok a szülei – morogta Blaskó.
– Ne hidd. Tök merevek. Még egy nyamvadt kutyát se engednek, pedig majd’ akkora a kertünk, mint egy futballpálya. Azt mondják, tönkreteszi a pázsitot – utánozta csúfolódva szüleit a lány. – Emlékeztek arra a macskára, aminek konzerves dobozt kötött a farkára két idióta az osztályomból?
– Persze. Kénytelen voltam kicsit rugdosni őket – bólogatott Gelencsér.
– Alig tudtuk megfogni szegény cicát – mondta Kalner Zsófi – engem meg is karmolt.
– Aztán megszelídült – folytatta Annamária. – Egy hétig rejtegettem a szobámban. Csak hallottátok volna, milyen cirkuszt csináltak az őseim, mikor kiderült. Azt ordították, kidobnak a macskával együtt.
Úgy látszott, az ég is siratja az elköszönő vakációt. Még el sem fogyott a fagyi, hideg, apró szemű eső kezdett cseperegni. Délután a gyerekek Tárnokiék sötét, másfél szobás lakásában szorongtak. Ültek a kopott heverőn, s egy régi játékkonzollal múlatták az időt. Szemük a monitorra tapadt. A képernyőn mogorva, torzonborz lovag kaszabolt ronda szörnyeket embernyi pallossal. Annamária, míg arra várt, hogy rákerüljön a sor, Noki holmijában kutatott. Különböző keménységű ceruzák, tollak, színes radírok közt turkált. Törött játékautók és egy hiányos sakk-készlet alatt nagy alakú vázlatfüzetre bukkant. Az első oldalon önmagával nézett szembe. Döbbenten bámulta a jól sikerült, aprólékos gonddal kidolgozott, grafittal készült arcképet. A füzetben még jó néhány rajzot talált saját magáról és egy fáradt arcú asszonyról. A többi oldalon néhány vonallal vázolt madarak tollászkodtak, lobogó sörényű lovak vágtattak, ágaskodtak. Szinte hallotta nyerítésüket, patáik csattogását. Lenyűgözve forgatta a lapokat. Hirtelen ötlettől vezérelve kiosont, s hátizsákjába csúsztatta a füzetet. Folyt. köv.