Hogyan (nem) tanultam meg biciklizni

Gyerekkoromban egyáltalán nem érdekelt a biciklizés, mialatt hugicáim vígan kerekeztek, azalatt én heverésztem és olvastam. Kedvenc időtöltésem az olvasás volt, csak úgy faltam a könyveket, egyiket a másik után. Ez a hobbim- az olvasás szeretete - a mai napig megmaradt.
Visszatérve a témához: az utcánkban minden gyerek tekerte a pedált, rajtam kívül. Ez engem akkoriban egyáltalán nem zavart. Pár évvel később, a gimnázium második-harmadik évében történt az eset, amit most elmesélek. Akkoriban szokás volt, hogy a diákok besegítettek a szövetkezetek, gyárak munkájába, mi ezt úgy hívtuk: brigád, brigádmunka. Azon a bizonyos napon a kendergyárba mentünk. Valahogy szóba elegyedtünk páran az ott dolgozókkal. Kiderült, hogy az egyik termelésvezető édesanyám volt tanítványa. S mivel szép emlékei voltak az iskolára, úgy gondolta, tesz nekem egy szívességet, s "protekció" gyanánt felment a piszkos munka alól. De jó, gondoltam, legalább nem kell térdig a porban rostokolnom, a kender nem fog összeszurkálni, örültem, hogy elkerülök arról a poros helyről. Örömöm azonban nem sokáig tartott, amikor megláttam, hogy az illető egy öreg nyikorgó biciklit tol felém. A bringa mindkét kormányán egy-egy vizeskanna himbálózott. Karcsi bácsi – így hívták az illetőt – aztán elmagyarázta nekem, mi is lesz a dolgom:
– Felpattansz a biciklire, végigkerekezel ezen az utacskán, befordulsz balra, ott a kút, megtöltöd a vödröket és visszatekersz! Más munkád nem is lesz, csak a vizet fogod hordani a munkásoknak és az osztálytársaidnak .
Na, gondoltam magamban, más se hiányzott nekem, hiszen nem szimpatizálok a biciklivel, sőt, mi az hogy nem szimpatizálok vele, egyenesen utálom, hiszen biciklizni sem tudok...Elkezdtem tolni a bicajt, erre Karcsi bácsi rám szólt, hogy ne toljam, minek fárasztom fölöslegesen magam, üljek föl rá. Azt mondtam, hogy a sarokig tolom, mert annyira göcsörtös-kavicsos ott az út, majd a sarkon túl nyeregbe ülök. Persze azt csak én tudtam, hogy a sarkon túl sem fogok felülni a biciklire. A tűző napon toltam a biciklit, nem is tudom, hányszor fordultam a délelőtt folyamán a teli vödrökkel. Mivel mindenki azt hitte, hogy amint elhagyom a kavicsos utat, felpattanok a bicajra, s úgy folytatom az utam a kútig. Hogy ezt a látszatot megtartsam, a sarkon túl már rohannom kellett a biciklivel. Ugyanezt abszolváltam visszafelé is. Amikor felbukkantam a sarkon, úgy tettem, mintha akkor szálltam volna le a nyeregből, úgy siettem a vízzel a többiekhez. Az utolsó forduló után viszont már olyan vörös voltam, mint a főtt rák, izzadtam, mint egy ló, de "csakazértis" végigcsináltam.
Eltelt sok-sok év, a kerékpárhoz fűződő viszonyom megmaradt, továbbra sem tudok biciklizni. Azaz, tudok, de csak szobabiciklin. Pár éve beszereztem egyet, néhány hétig szorgalmasan kerekeztem, aztán valahogy rájöttem, hogy egy ilyen szobabicikli nagyon jó szolgálatot tehet, mint ruhafogas. Ettől kezdve ruhafogasnak használtam. Nemrég azonban ismét elkezdtem az ''edzést''. Rájöttem, hogy ez az a bicikli, ami nekem való. Lehet rajta olvasni is, ami egy utcai forgalomban használt kerékpáron nem nagyon ajánlatos...Mostantól fogva összekötöm a kellemeset a hasznossal: az olvasást a biciklizéssel. És ez így van jól...