A legszebb hímestojás

Az erdélyi kisvárosban hosszú sor kígyózott a katolikus templom körül. Fiatalok, idősek, gyerekek álltak a hajnali fagyban, Húsvét vasárnap hajnalban, az ételszentelésre várva.
Mindenki ünneplőben vagy népviseletben. Előttük fonott kosarak, fehér terítővel letakarva.
Néhányon friss tujaág. Volt, amiből kikandikált a pálinkás vagy a borosüveg nyaka. Az egész udvart betöltötte a frissensült kalács és a főtt sonka illata.
A pap már másodszor járt körbe, de ahogy valaki elment, nyomban állt helyére más. Ibolya is várt sorára, szüleivel és kisöccsével. Tiniként egy picit unalmasnak találta a sok éneket, de kárpótlásul majdnem vele szemben állt, a szívének kedves, Tószegi Lala. Az iskola nagydumása, szívtiprója. A fiú is néha átnézett, és lopva a lányra kacsintott. Ibolya nem merte feltűnően nézni, mert tartott apja haragjától, hogy nem bírják ki néhány percig. Egy pillanatra lemeredt, mert amikor Lala tátogva jelezte „holnap locsolás”, édesanyja pont akkor fogta meg a vállát, picit megszorítva. A lány elpirult, tudta, lebuktak. Lehajtotta a fejét, hogy mindenki ne lássa lángoló arcát. Lopva Lalára lesett, aki mosolyogva nézte őt. Elhaladt előttük a pap, vártak még egy picit, majd hazaindultak. Sietősen lépkedtek a hideg utcán, nem autóval jöttek, mert közel laktak a templomhoz. Tomi, a kisöccse, hol előreszaladt, hol vissza, még csak nyolcéves és örökmozgó.
– Megbeszéltétek a holnapi találkát? – kérdezte Ibolya édesapja, hangjában egy pici rosszallással.
– Hagyd már, mi is voltunk fiatalok! – mentette felesége a lányt, miközben szorosabbra fűzte karját a férfi karjába.
A lány hátul ballagott a nem kis súlyú kosárral, álmodozó gondolataiba mélyülve.
– Ibolya, hozzád szólok!
– Igen, édesapa! Bocsánat, nem értettem.
– Megbeszéltétek a holnapi randit a Tószegi fiúval?
– Jaj, dehogy!
– Tudod lányom, nem szeretem, ha hazudtok! Az őszinteség a legjobb út. Amúgy meg nincs abban semmi rossz, ha holnap átjön locsolni. Feltéve, ha nem lesz segg részeg.
– Nem hiszem, hogy inna. Hokizik, tudod – Ibolya kereste a szavakat, amivel jó fényben tudja feltüntetni Lalát, amire nem is igazán volt szükség. Tószegi László éltanuló, sportoló, meg minden, ami kell.
Hazaértek. Ibolya és édesanyja villámgyorsan kipakolták a kosarat, és megterítettek a reggelihez. Töltött bárány, főtt sonka, füstölt kolbász, kalács, kókonya. Az asztal közepén ott virít a szenteltbarka, tulipánok és jázminok közt, mellette egy tál írott tojás. Sokat dolgozott rajtuk Ibolya, édesanyja segítségével. A legszebb darab a tálaló vitrinben pihent egy kis tálban. Az lesz a Laláé. A családfő elmondta az asztali áldást, és megkezdték a bőséges, ünnepi reggelit.

A nap pihenéssel csendben telt el. Társasjátékot játszottak, délután meglátogatták őket Öcsi keresztszülei.
Minden szép meg jó, de Ibolya már nagyon várta a húsvéthétfőt.
Reggel, édesanyjával egyszerre kelt. Izgatott volt. Mi van, ha nem jön el? Vagy, ahogy édesapa mondta, részeg lesz? Ibolya egymás után gyártotta az elméleteket, hogy mi van, ha…
Délelőtt, régi szokás szerint a kisfiúk járták körbe a családot, ismerősöket. Öcsit édesapa vitte autóval, még nagyon kicsi, hogy pajtásaival, csapatban menjen.
Ibolya alig győzte újra rakni a sütistálakat, készíteni a szörpöt, és pótolni a csokitojásokat.
Ebédre visszaért apa is Öcsivel.
Délután kezdődött az izgalom. Minden kapunyílásra, Bodri minden vakkantására, az ablakhoz ugrott Ibolya.
– Ülj le te lány! Jönni fog! – szólt rá a lányára az apa.
– Nem olyan biztos az – mondta halkan Ibolya.
– Dehogy nem! A szemei majd kiestek, úgy bámult a tegnap.
Ibolya csendben kezébe vett egy könyvet, hogy lefoglalja magát. Tudta, igaza van édesapjának, de türelmetlen volt. A szerelem türelmetlen. Már néhány csapat eljárt, de a várva várt ifjú nem volt köztük.
Bodri ugatott. A lány szíve a torkába ugrott, mint sokszor már ma délután. Kopogtak. Ibolya fölállt, lesimította ruháját.
– Szabad! – mondta elcsukló hangon.
A bejárati ajtó hátranyílt, és belépett Tószegi László. Egyedül jött, nem barátokkal.
– Adjon Isten! Szabad-e locsolni?
– Igen, szabad – mondta egyszerre anya és lánya.

„Örömmel és büszkén keltem fel ma reggel,
Hogy meglocsoljalak téged sok-sok szeretettel.
Sok házat bejártam, sok virágot láttam,
De ilyet, mint te vagy, sehol sem találtam.”
Meglocsolhatlak? – nézett Ibolya szemébe a fiú.

A lány csak intett, igen. Lala tisztelettel, először Ibolya édesanyját locsolta meg, majd a lányt.
– Foglalj helyet! – Hívta asztalhoz a háziasszony.
– Ha nem zavarok, akkor egy kicsit leülök.
Látszott a fiún, hogy zavarban van. A házigazda is asztalhoz ült.
– Egy pohár bor, fiam?
– Nem, köszönöm.
– Csak nem vagy beteg? – fogta tréfára a lány apja.
– Dehogy, csak nem az én műfajom. Én nem bírom az alkoholt, de egy pohár kólát elfogadok.
Ibolya térült, fordult, már asztalon volt a kóla, közelebb tolta a tányért a sütivel. Majd a tálalóhoz lépett és kivette a féltve őrzött hímes tojást.
– Ez a tied – nyújtotta át lángoló arccal a legszebb tojást.
– Nekem készítetted? – ragyogó szemekkel nézte a lányt.
– Igen, ez a legszebb – vallotta be pipacsvörös arccal.
– Látom – mosolygott a fiú, és nem vette le a szemét a tojásra írt pici szívről.
Néhány perc múlva elbúcsúzott a fiú, ennyit engedett az illem.
– Viszontlátásra és kellemes húsvéti ünnepeket.
– Isten áldjon, fiam! – Nyújtott kezet a házigazda – Lányom, kapj magadra kabátot és kísérd ki a vendégedet.
Ibolyának nem kellett kétszer mondani. Máris az ajtón kívül voltak. Lassan mentek le a kapuig.
– Akkor majd a suliban – kereste a megfelelő szavakat a fiú.
– Igen, a suliban, köszönöm, hogy eljöttél.
– Ne viccelj! A családon kívül csak itt voltam. Fontos vagy.
Finoman arcon puszilta a lányt, majd kilépett a kapun.
– Ja, és köszönöm ezt a csodálatos emléket – megemelte kezében a tojást.
– Szia. Légy jó!
– Szia! Te is légy jó, és gondolj rám.
A kapu bezárult, de a két fiatal szíve nyitva maradt egymásnak, örökre.