Románc

Újra megcsörrent a telefon.
Jelezvén ezzel a vonal túlsó végén várakozó fiatalember valódi szándékát.
Igazán kitartó, ezt el kell ismernem.
Számtalanszor kikosaraztam már, de mégsem adja fel.
Bevallom őszintén, nekem is tetszik egy kicsit a makacssága.
És nem csak az. Ő maga is elég megnyerő.
A kisugárzása, tekintete rabul ejti a gyengédségre szomjazó női szíveket.

Talán fel kellene vennem? Nem! Nem lehet!
Ma már legalább ötször hívott, és még csak dél van.
Most is elég elszánt, ez tény.
Némi késztetést azért érzek, hogy pajkos, izgága ujjammal megnyomjam azt a zöld gombocskát.

Egészen véletlenül a kijelzőre pillantottam.
Döbbenet! Szóhoz sem jutok.
Tizenkét nem fogadott hívás vigyorog pimaszul az arcomba.
Soha nem hittem volna róla, hogy ennyire komolyan gondolja a dolgot.
Akkor is számomra ez még mindig csak egy munkahelyi flört, és semmi több.
Mielőbb a tudtára kell adnom, hogy ne kergessen hiú ábrándokat kettőnkről.
Ő olyan fiatal, én meg nem.
Miért pont én kellenék neki, mikor bárkit megkaphat?
Teljesen mások vagyunk kívül-belül. Nem számít sem a vonzalom, sem az azonos hullámhossz.
Sem az, hogy minden éjjel róla álmodom.
Döntöttem, és kész.
Holnap beszélni fogok vele, és tiszta vizet öntök a poharába.
Meg persze az enyémbe is.

A lenyugvó nap utolsó sugara beragyogva nappaliszobám ablakán megerősített elhatározásomban. Abszolút jelzésnek vettem, és elfogadtam, engedelmesen beletörődtem.

Ennek ellenére éjszaka megállás nélkül kattogott az agyam. Egy percre sem tudtam lehunyni a szemem.
Folyamatosan az ő arca, válla, szeme, izmos felsőtestének bizsergető sziluettje villant föl előttem, amint a karjában sziesztázok egy áthancúrozott, forró éjszaka után.

Úgy látszik, nekem már csak ennyi jutott.
Közel negyvenévesen, egy sikertelen házasság, egy hálátlan gyermek, számos zátonyra futott kapcsolat után megrekedtem a valóság és a képzelet határán egy beteljesületlen románc csapdájában.
Előtte még ott az élet.
Azok a dolgok, melyeket nem velem kellene megélnie, hanem az igazival. Aki nyilvánvalóan nem én vagyok.

Reggelig győzködtem magamat, számtalan ellenérvet kreálva egy esetleges viszonnyal szemben.
Végül sikerült is elhitetni önmagammal, hogy helyesen cselekszem.

Korán van. Nagyon korán. Még senki sincs az irodában.
Ülök a gép előtt görnyedten, fáradt pilláimat a légkondi meleg áramlata rezegteti, levegője kiszárítja cserepes ajkamat.
A csend és a nyugalom kéz a kézben jár a szelíd napfelkeltével.
Mondanám, hogy romantikus pillanat… lenne, de valami teljesen más van kialakulóban.
Gyűjtöm az erőt, hogyha meglátom, ne vesszek bele a tekintetébe, ne gyengüljek el a hangjától.

Várok rá. Annyira, mint még soha.

7.10 Hallom érces, morgó hangját a folyosón.
A lábam kezd remegni, a gyomrom a torkomban, a kezem jéghideg.
Fázom.
Idegesen forgolódok hátrafelé, hátha megpillantom hosszú, göndör fürtjeit, éjsötétkék szemeit, robusztus alakját az ablakon át.
Hosszú percekig csak nézem, és reménykedem, hátha történik valami.

Az érdes hang elhallgat, a lehetőség elillan.
Mintha itt sem lett volna.

7.15 Egy erős, határozott, mégis gyengéd érintés landolt a vállamon. A vérnyomásom egyből az egekbe szökött, melegség járta át kihűlt testemet, verítékcseppek gördültek le homlokomon. Éreztem, itt még nincs vége a kínzásomnak.
Izzott körülöttünk a levegő, tapintható volt a feszültség, teljes mértékben működött a kémia úgy, ahogy a nagykönyvben is meg van írva.
Különösen, mikor leült mellém egy székre, és magához húzott.
Mélyen a szemembe nézett, és csak ennyit kérdezett.

– Hívtalak. Miért nem vetted fel?

Közben tenyerével lágyan körbefonta arcomat, majd mézédes csókot lehelt a számra.
Ennyire visszafogott, mégis érzéki élményben még sohasem volt részem.

– Mit akarsz tőlem? – suttogtam a fülébe halkan.

Ő pedig folytatta, és a következő pillanatban testünk már egymásnak is feszült egy hosszú, forró, perzselő csókban.

– Szerintem egyértelmű, mit szeretnék. Téged!