Mexikói emlék

Na, tessék! Ilyen is csak velem fordul elő.
Hat hónappal előtte, már készültem a nagy kalandra, hogy meglátogatom feleségemmel a külföldön élő lányom családját, akik nem is akárhol élnek, hanem a távoli, egzotikus Mexikóban, a magasra növő szúrós kaktuszok, a híres ital, a Tequila, és a hűvös misztikus templomok földjén.
Előtte még soha nem jártam Európán kívüli országban. Izgatottan vártuk mindketten az indulás napját, ami végre, ha lassan is, de egy szép napon eljött. Huszonkét óra repülővel tett utazás után végre gépünk mexikói földön, Guadalajara város repülőterén szerencsésen leszállt.
Megérkeztünk. Kezdődhet az egy hónapig tartó várva várt nagy kaland!
És másnap elkezdődött.
Azzal a különbséggel, hogy nem egészen úgy, ahogy azt elképzeltem: lázas beteg lettem, csaknem egész nap ágyban kellett maradnom. A többiek másnap reggel, azaz ma, a történések napján, reggel elmentek a városba. Magamra maradtam az üres lakásban.
Pontosabban ketten vagyunk itt, ha Luna cicát is ide számítom, mert egyébként a szeretett macska aktívan, túlságosan is aktívan helyet kér magának a család mindennapjaiban. Mindenhol ott van, ahol mi vagyunk, mindenhova fel akar mászni, és unva a száraz eledelt minduntalan jobb falatokért kuncsorog. Egyszerűen nem lehet nem észrevenni, jelenléte nagyon is érezhető.
E nap késő délutánján mégis valamilyen csoda folytán valahol a lakásban meghúzta magát, és én valójában egyedül maradtam. A többiek csak késő este tértek vissza. Az a néhány óra, amit betegen, magányosan és kényszerűen bezárva a lakásban kellett töltenem, valami különleges élménnyel ajándékozott meg, melyet valószínűleg nem élhettem volna meg, ha nem így történt volna.
Ültem az asztal előtt, velem szemben az elhúzható ablakokkal, melyek közvetlen egymás mellett helyezkedtek el, elfoglalva a szemközti fal teljes síkját, és így széles, panorámaszerű kilátást biztosítottak a kinti tájra. Ültem nyugodtan, és kifelé bámultam. Jobb oldalt a zöldellő fákkal borított domboldalra láthattam rá, melynek tetején újkeletű épületek sziluettje kandikált ki a lombok közti réseken. A házak szürke színükkel megtörték a lombok által formált egységes zöld foltot.
A lombhullató fák alatt egy szinttel lejjebb lucfenyők katonás sorban szomorkásan nézték a szemközti ablakokat, mintha azon búslakodtak volna, hogy az idén sem kellettek karácsonyfának. Ha balfelé tekintettem ki, tekintetem a többemeletes társasházak alkotta szürke beton tömbjébe ütközött. Az ég halványkék színét csupán néhány kisebb felhő törte meg. Az óra kismutatója éppen az ötös számot hagyta el. A nap még fentről tekintett le, de útja nagyobbik felén túlhaladva már a közeli búcsúzásra készülődött. A naplemente nem járt messze. Bent is, kint is csend honolt, a fák levelei sem mozogtak, mintha a világ belefáradva a szüntelen mozgásba megállt volna, hogy néhány percnyi időre nyugvást élvezhessen.
A pillanat sajátos hangulata engem is megfogott, egészen rabul ejtett. Néhány perccel ezelőtt a táj szemlélése közben agyam még aktívan dolgozott, kusza gondolatok kavarogtak benne múltról, jelenről. Aztán hirtelen, egyik percről a másikra bensőmben is a külvilághoz hasonlatos nyugalmi állapot kerített hatalmába. Korábban hallottam a „belső béke” fogalmáról, de valahogy nem tudtam igazán elképzelni, mit is takarhat valójában ez a fogalom. Ez a mostani nyugalom, csend és magány kellett hozzá, hogy megtapasztalhassam. Különleges, leírhatatlan érzés, mely minden porcikámat átjárva, fogva tart. A percek csak telnek, de semmi sem változik, minden egy sajátos állóképpé dermedt. Találkozás a semmivel. Megérint a végtelenség. Az idő azonban kegyetlen, az érzékek által átélteknek ellent mondva mégsem áll meg. Ahogy az óramutató sem áll meg, és egy-kettőre a 6-ost is eléri. A külvilág fényei is tompulnak. Az éles kontúrok a rohamosan terjedő szürkeségben elmosódnak, de ez az állapot is csak ideig-óráig tart. A természet felett az uralmat az est mindent beborító sötétsége veszi át.
Magam, mint néma szemlélő, és e folyamatok tanúja lassan gondolataimban már elszakadtam a jelenség bénító szorításától. Ugyanakkor arra még képtelen vagyok, hogy parancsait érvényesíteni tudnám érzékszerveim felett. Szemem továbbra is a kinti képre szegezem, de már csupán egy egységes fekete folt az, amit látok. A szoba belsejét is elborítja a sötétség. Csend és sötétség.
Hirtelen kintről zajok hallatszanak. Liftajtó nyílik, beszédhangok foszlányai szűrődnek be. Nevetés csattan fel, léptek kopognak a folyosón, és most kinyílik az ajtó. Megjöttek a többiek.