Fantázia

1623 – Erdély

– Kicsikém, még mindig nem alszol, kis fiam?
Az anyuka leült az ágy szélére, este volt már, de a fiú csak nézett kifelé az ablakon.
Fényesen világított a Hold.

– Anyu, mesélsz abból a könyvből, tudod?
– Tudom, minden este ezt szeretnéd, kisfiam, de ezt csak kitaláltam, ezt a történetet, ez nem valóság, kicsikém – simogatta Anna mosolyogva.

– Láttam kint a fán egy fehér mókust, láttam. És azután valaki fuvolázott a kertben.
– Álmodtad, kisfiam, Sebastian. Mesélek, és elalszol, jó?
– Akkor a tündéreset, anyu, jó?
– Mindig a tündérek világára vagy kíváncsi? A kertben meg fuvoláztak… álmodtad, kicsim. Próbálj meg aludni – mosolygott Anna.

– Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú, aki nagyon-nagyon kíváncsi volt.
Sosem mehetett fel a padlásra, mindig megtiltották neki. Tündérek, mesebeli lények lakták.
Aki felment a padlásra, átment egy mesevilágba. Apró tündérek repkedtek körbe-körbe fényesen, mosolyogva.

A fiú elaludt. Anna megpuszilta, és lassan elment.

Sebastian felült.
– Elment anya… most felmegyek a padlásra! Tudom, hogy létezik az a könyv, tudom!

Sebastian lassan kelt fel, halkan, pizsamában.
Azután gyertyával a kezében, mezítláb, lassan ment fel. A lépcső nyikorgott.
– Pókhálós minden… milyen büdös van… fúj.

Nehézen nyitotta ki a padlásfeljárót.
– Na, lássuk csak, mi van itt… – gondolta, és lassan körbenézett.

– Valaki furulyázik?
Gyertyával világítva, mezítláb ment tovább a sötétben.

– Mik ezek? Festmények? Ez ki? – nézte a festményt, ami egy sárkányt ábrázolt.
– De szép… – gondolta magában.
Akkor észrevette: a könyv porosan feküdt a sarokban, a sötétben.

– Ez meg mi? Megvan! Lehetséges ez? Ezért nem engedtek fel… most már tudom. Hú, de szép!
– Vajon mi lehet benne? Kinyissam?

A kertből furulya hangját lehetett hallani, aztán néma csend lett megint.
Sebastian gondolkozott, és nézte a könyvet.

– Azok a hangok… meg az a fehér mókus… fehér mókus nincs is! Meg fuvolázó manó… mi? Na persze. Tündérek!

Sebastian lassan nyitotta ki a könyvet a gyertya fénye mellett. Az első oldalon ez állt:

„Köszönöm, hogy kinyitottál, és kiengedtél minket.”

Ezután ezt hallotta a levegőben elsuhanni.
Kisebb szél fújt be a padlás ablakán, azután megint csend lett.

Sebastian tovább lapozott. A 2. oldalon ez állt:

„Szeretnél-e varázslatot, mesebeli lényeket? Én megadhatom neked, csak olvasd fel a varázsigét!”

– Ez meg ki lehet? – gondolta. – Mindig szerettem volna igazi tündért látni… miért ne!

3. oldal:
Kék a szárnyam, kék a hajam, varázsvilág vagyok magam!

Sebastian elmondta a varázsigét, és mindenki kiszabadult a könyvből. Csodálatos volt.
A Tündérkirálynő magasan lebegett, és így szólt:

– Kíváncsiságodért súlyos árat fizetsz, ifjú Sebastian! Megláttál, előhívtál minket, megzavarva nyugalmunkat, ezért súlyos árral fizetsz! A könyvbe zárlak, örök rabságra ítélve!

– Ne! Kérlek! – kiáltotta Sebastian.
Minden hiába. A királynő pálcájával a könyvbe varázsolta, hatalmas sikítás közepette.

– Anya! – ordított Sebastian reggel.

Anna futott.
– Jaj, kisfiam, tiszta víz vagy!
– Élek?
– Pici fiam, mondtam, ne olvasd azt a könyvet, drágám. Na gyere! Ölelj meg! Anyu mindig itt van, és nagyon szeret!