Corvinus folytatás

Lassan bandukolt a ló. Corvinus már majdnem elveszítette az eszméletét, amikor megpillantotta a távolban a pici faházat. A teraszon mécses világított, a telihold pedig úgy ragyogott, hogy a ló szőre kékes-feketén fénylette.

– Holdfény… igen, ez lesz a neved! Holdfény! – suttogta Corvinus nehezen. – Vigyél a fény felé, barátom. Hátha emberek laknak ott, és adnak szállást nekünk. De mindegy, bárki lakik ott… barátom… nem érzem jól magam… siess.

Már besötétedett, mire elért a házig. Lassan leszállt a lóról, és nehezen kikötötte.

– Holdfény, maradj itt… én bekopogok.

A házban egy borzcsalád élt: papa, mama és három fiú. Közülük most csak a két picike volt otthon.

– Ki lehet ilyen későn? – kérdezte a borz papa, a tűz mellett pipázva. – Mindjárt megnézzük…

Lassan odasétált az ajtóhoz. Amikor kinyitotta, Corvinus állt előtte.

– Úristen… mama, gyere!
– Uram… elfáradtam… tudna szállást adni… – Corvinus összeesett.

– Asszony! Gyere gyorsan! – kiáltott a borz papa.
Ketten vonszolták be a fiút a tűz mellé.

– Hozz meleg vizet, mama, siess!

A két pici borz – ikrek – megrémülve dugta ki az orrát a takaró alól.

– Ki lehet ez, apuci? – kérdezte Archibald.

– Nem tudom, fiam. Maradjatok ott, apuci segít. Beviszem a lovát az istállóba. Mindjárt jövök.
Ti pedig, rosszcsontok, ne merjetek a közelébe menni! Megértettétek?!

A pici borzok a takaró alá kuporodtak. Corvinus még eszméletlen volt, de lassan kezdett magához térni. A két kis borz nem bírt magával. A levegőt szimatolva lábujjhegyen közeledtek.

Az egyik az asztal alatt bujkált, támadásra készen.

– Ne siess! Lehet, hogy valami szörny! – suttogta Archibald.
Óvatosan szagolgatták Corvinust.

– De jó a szaga… és milyen szép az arca! – mondta a másik.
– Én szebb vagyok nála! – szólt vissza féltékenyen.

Corvinus megmozdult – a két kicsi úgy szaladt vissza, mintha kilőtték volna őket.
Aztán megint közeledtek… már majdnem elérték, amikor hirtelen kinyílt az ajtó: belépett a borz papa.

– Rosszcsontok! Mit mondtam nektek?! – kiáltotta.
Egy pillanat alatt a takaró alá bújt mindkét fiú.

– Ki lehet ez, papa? –
– Egy szörny! – sikoltott Archibald.

– Gyerekek, ez nem szörny… ez egy ember – ült le Corvinus mellé a borz papa.
Megfogta a homlokát. – Hallasz, fiam?

– Ki ez, papa? –
– Nyugalom, gyerekek. Ezt a páncélt már láttam valahol… Igen… Agyar, a farkaslovagok parancsnoka viselt ilyet, csak ezüstből.
Farkasjelzés van ezen is… de valami más. Furcsa érzésem van…

Bele nézett Corvinus smaragdzöld szemébe, és meghökkent.

– Mi vagy te?

Corvinus lassan megszólalt:

– A nevem Alexander Corvinus. Bergonzi mester tanítványa… Lerohantak a törökök. Volt köztük egy félszemű… ismered a fiad? Mi lett vele?

– A legerősebb volt… elhurcolták Isztambulba… biztos életben van! – sírt a borz mama.

– Alig bírtam elmenekülni – mondta Corvinus. – Agyar miatt történt minden… a gonosz király parancsára. Megvakította a fiadat…

– Agyar! – csapott az asztalra a borz papa. – Meg kell állítani!

– Az arénába viszik őket… a felük sem éli túl – szólt Corvinus. – A szultán nem kegyelmez. Megöltem a mesterem gyilkosát, Abdullahot. Bosszút fognak állni. Amíg itt vagyok, ti sem vagytok biztonságban.

– Az első győzelmed, ifjú lovag… büszke lehetsz rá. Most vedd le a páncélt, a mama ellátja a sebedet. Aztán vacsorázunk.

A borz papa rakott a tűzre.
A két pici borz nem bírta magát: állandóan szaglászták Corvinust.

– Te farkaslovag vagy? – kérdezte Arcsi.
– Még nem – mosolygott Corvinus, miközben a két pici szimatolta.

Hirtelen elkapta az egyik kicsit, felemelte és megcsikizte. A borz kacagva rúgkapált a levegőben.
A fiúk visongva rohantak körbe az asztal körül.

– Corvinus talán először, és életében utoljára mosolygott – mesélte a nagypapa.

Másnap reggel Corvinus sokkal jobban volt. A borzcsalád reggelizett.

– Jó reggelt, ifjú lovag – szólt a borz mama. – Gyere, ülj az asztalhoz.

A sok finomság zöldségből és gyümölcsből állt.

– Jó reggelt! – mondták egyszerre a kis borzok.
– Jó reggelt mindenkinek – felelte Corvinus mosolyogva.

– Gyere, mert mindent felfalok! – ugratta Archibald.
– Hallgass, ő nem ilyen ételt eszik! – szólt a másik.
– Hát… a félig nyers hús jobban ízlik – nevetett Corvinus.

A páncélja az asztal mellett már fényesen megtisztítva várta.

– Nagyon szépen köszönök mindent. Meg fogom hálálni, ígérem.

– Fiam… mi a szándékod? – kérdezte a borz papa. – Hová mégy most?

– Csak a páncélom és a kardom van meg. Északra megyek. Beállok a gonosz királyhoz… és kihívom Agyart párbajra.

– Sejtettem, hogy farkaslovagnak születtél. Ki volt az apád? Hol születtél?

– Palermóban. A szüleimet nem ismertem. Gyerek voltam, amikor meghaltak.
Kolostorban nevelkedtem. Bergonzi volt az apám helyett… Mióta meghalt, furcsán érzem magam néha.

– Ezt hogy érted?

– Ha bajban vagyok… megváltozom. Furcsa dolgok történnek. Fáj a szemem is…

– Hallottam már ilyet – mondta a borz papa. – A nagyapám mesélt róla. Egy kislány… a boszorkányok rabolták el. A szeme zöld volt… smaragd. Alakváltó volt.

– Alakváltó? – kérdezte Corvinus.

– Ez nagyon ritka, és nagyon veszélyes képesség! Bergonzi is ezt mondta.
Az alakváltók kihaltak… lehet, hogy te vagy az utolsó.
El kell rejtened az arcodat. Megölnének… és ha lenne családod, őket is.

– De hogyan rejtsem el?

– Farkassisakkal, fiam! A faluban van kovács. Küldtelek hozzá… itt egy zacskó ezüst.
Add majd oda. Csináltass sisakot. Addig a hajaddal takard az arcodat.
A lovadat elkészítettem.

Corvinus felemelte a két pici borzt.
Ők azonnal az arcához nyomták hideg orrukat, és megpuszilták.

– Olyan akarok lenni, mint te! – kiáltotta Archibald.
– Én is! – tette hozzá a testvére.

Corvinus nevetett:

– Egyszer biztosan azok lesztek. Soha nem felejtelek el benneteket, ígérem.

– Indulj, fiam! – szólt az öreg.

– Holdfény! – kiáltotta Corvinus.

A ló letérdelt, Corvinus felült rá.
Lassan indultak el. Corvinus még visszanézett: a kis borzok ugráltak, visítottak, mint a mókusok.

– Sok szerencsét, Corvinus! Sok szerencsét, farkaslovag! – kiáltozták.

És Corvinus elindult Holdfény hátán
a hatalmas kalandok és harcok felé.