Megcsúfolt álmok

Vasárnap délelőttre beszélték meg a reklámfotózást. A kiszemelt szupermodell-alkatú, fiatal hölgy már feltűnt bizonyos címoldalakon, és előszeretettel szemelte ki magának mind a köz- és a bulvármédia. Kisebb műsorvezetői feladatokat látott el, ami nagyjából kimerült annyiban, hogy állandóan mosolyognia, bazsajognia kellett az őt vevő kamerának, miközben szinte minden szándékosan lebutított, naiv és túlságosan is gyerekes interjúk közben semmitmondó kérdéseket tett fel az adott interjúalanyoknak. Sajnos a legtöbb ember minden esetben az anyagi haszon reményében vállal el egy-egy megbízást vagy munkát, miközben – főként saját hivatalos közösségi médiaoldalaikon – előszeretettel szeretnek olyan hangzatos fogalmak és címkék mögé bújni, mint: akarat, kitartás és hit, aminek természetesen semmi köze sincsen ahhoz, hogy valaki megkaphatja-e az áhított álomállást, vagy marad negyvenvalahány évig a maga jól megszokott helyén, miközben napi tizennégy órás műszakban gyakorlatilag egész életét is ledolgozza, miközben nem is élt.

A vállalkozás – ahová a fotózást meghirdették – a XII. kerület kissé sznob szintű, újgazdagok által közkedvelt lakóövezetébe esett, ahol az egyszerű, dolgozó kisemberek többségének általában olyan érzése van, mintha egy egész más földrészen vagy idegen bolygón mozogna, ahol minden szép és jó, ahol nem kell senkinek sem attól tartania, hogy kirabolják vagy megkéselik, és ahol – kivételesen – még a rendőr is hajlandó érdemben, feladatát ellátva intézkedni, nem csupán csak abban az esetben, amikor súlyos baleset vagy vér folyik.

Pocakos, pasaszerű, idősödő férfi nyitott ajtót. Az embernek olyasféle érzése volt, ahogy a szeme sarkából apránként próbálta megfigyelni a részleteket, mintha a férfi időnként kéjes élvezettel megnyalogatta volna húsos ajkát, mintha gusztálta, végigmérte volna az ide érkezőket. Volt benne valami visszataszító meztelencsigaság, amitől az embernek önkéntelenül is hányingere támadt. Ráadás volt a dohos pinceszag is, amely ezt a hangulatot volt hivatott elősegíteni. Olyan levegője volt az egész háznak, mint ahol már évek óta nem szellőztettek egy kiadósat.

A férfi lábán agyonmosott, bolyhosodásnak indult télies zoknit és háziköntöst viselt, melyet – ki tudja, mióta – nem mostak ki. Minden lomha, tunya lépésével mintha az időt akarta volna megállásra kényszeríteni. Súlyfeleslegére pillantva felvezette a fiatal modellt egy csigalépcsőn egy tágasabb műterembe, ahol jóformán csak búja és szeles levelű szobanövények szolgáltattak néminemű dekorációt, azok is inkább az ablaküveg irányában voltak elhelyezve, vélhetőleg azért, hogy eltakarják a kíváncsiskodó szemek elől a kilátást. A fotós – szintén a harmincas éveiben járhatott, ám őszülőfélben lévő szakálla mintha meghazudtolta volna eredeti korát – máris felállt, és kissé idegesen topogva kezet nyújtott a kedvesen mosolyogni próbáló modellnek.

– Szia, mi a pálya? Akkor hát, kezdhetjük? – kérdezte kissé beképzelt módon, miközben úgy mérte végig a fiatal, húszas éveiben járó nő összes porcikáját, akár egy hentes a vágóhídon az eladásra váró friss húsokat.

– Szia! Gabi vagyok! – nyújtott kedvesen kezet a másik, és most egyáltalán nem bánta, hogy két oldalról arcra puszit kapott. Csöndesen levetkőzött a szoba végében elhelyezett paraván mögött.

Alig öt perc múltán lépett elő a fiatal nő meglehetősen sokat mutató, lenge, pongyolaszerű ruhában, mely nagyon is sokat megmutatott gömbölyded idomaiból és sportos alkatából, ami miatt kissé feszélyezve érezte magát. Pedig hány és hány alkalom volt már eddigi karrierje alatt, amikor az adott sztárfotós azt kérte, hogy természetes szépsége érvényesülhessen, és egyszerűen csak bízza magát a kamerára, és adja önmagát.

– O.K. Nagyszerű! Akkor állj ide a fények előterébe, és mehet a pózolás! Engedd el magad! Gondolj arra, hogy egy tengerparton vagy, nyár van, és nagyon jól érzed magad.

A modell nem vette észre, hogy a sztárfotós fokozatosan a bizalmába férkőzik. Azt szokták mondani egy-egy újabb megismerkedés alkalmával, hogy az ember minél inkább magabiztos és önbizalommal teli, együtt érez a másikkal, annál hatékonyabban képes elnyerni és birtokolni a bizalmát. Márpedig ez a hölgyeknél az első szempont.

– Igen! Ez az! Pontosan erre gondoltam! Harapj az ajkaidba, hogy fájjon! Szeresd a kamerát! Meglátod, nem bánt! – bíztatta, bátorította a maga módján, miközben folyamatosan kattogott a vaku olyan éles fényekkel, hogy a fiatal nő bő fél óra múltán már valóban úgy érezhette, hogy kissé jojózik a szeme. Egyébként a szemüveget részesítette előnyben a kontaktlencse helyett, amit mindig is problémásabbnak, körülményesebbnek gondolt felhelyezni retinájára.

A fotózással alig ötven perc alatt végeztek is. A modell kicsit szaporább lépésekkel hátra ment a paraván mögé, és gyorsan felöltözködött. Korántsem volt kedve egész nap lengén mutatkozni, ráadásul még mindig egy vadidegen férfi társaságában.

A sztárfotós odament az egyik sarokasztalhoz, ahol fényképészethez szükséges digitális eszközeit tárolta, és a notebookját, amelyre a legtöbb fénykép máris fel lett töltve, majd aláírt egy hivatalosnak tűnő formanyomtatványt, mely szerint az adott modell ebben és ebben az órában a műtermében megjelent, és a munkáját maradéktalanul ellátta, és ennyi és ennyi összeget fizet neki. Majd kérte a modellt, hogy írja alá a nyomtatványt az aláírás rubrikában.

– Szeretném megkérdezni, hogy mindennel megvoltál-e elégedve? – nézett a sztárfotósra.

A fotóson meglátszott, hogy összehúzza szemöldökét, fixírozza, keresgéli a megfelelő szavakat, hiszen nem akarhat feleslegesen megbántani senkit.

– Igen. Figyelj ide! Nem tudom, eddig hol dolgoztál, talán nem is érdekel, de sajnos az eddigi munkád egyelőre… nem üti meg a nálunk használatos mércét… már ha érted, mire gondolok? – válaszolta lekezelő, arrogáns hangnemben, ami háromszázhatvan fokos változás volt ahhoz a megnyerő közvetlenséghez képest, amit a fotózás kezdetén tanúsított.

– Oh! Értem! Hát ezt őszintén sajnálom, de mint mondtam, csakis olyasféle munkát és feladatot vállalok el, mely nem láttat többet, mint amennyi feltétlen szükséges. – Rendkívül megbántottnak, sebezhetőnek érezte magát ebben a pillanatban.

Ő igenis profi modell, és eddig mindenki, akivel együtt dolgozott – főként külföldön –, maximálisan meg volt elégedve a munkájával. Egyáltalán nem érthette, hogy akkor most miért kell megint kekeckedni.

– Figyelj, kisanyám! Ha azt hiszed, hogy ebben a városban majd fogsz magadnak egy balek palimadarat, aki ugyanannyit kész fizetni ezekért a selejtfotókért, mint most én, akkor máris szedheted a sátorfádat! Vagy most itt rögtön hajlandó vagy egy kicsit… többre is? – A reklámfotós hangján erősen érződött, hogy valószínűleg már számos nőnek tett kecsegtető, görbe ajánlatokat, és egyáltalán nem úgy festett, mint akinek erkölcsi gátlásai vagy bűntudata lenne. – Na? Akkor mi legyen, kis tündérem, mert ma még rengeteg dolgom lenne rajtad kívül?! – nézett rá kérdő tekintettel.

– Bocsánat, de én… erre képtelen vagyok… – közölte, majd odaballagott a spanyolfal mögé, és máris vetkőzni kezdett, hogy visszavehesse utcai ruháit.

– Nem baj, kicsi szívem! Ha neked nem kell a lóvé, akkor hagyjuk! – közölte kimérten, lekezelően a fotós, majd egy váratlan pillanatban, mikor a csinos nő nem figyelt oda, a digitális fényképezőgép lencséjét szándékosan úgy fordította, hogy pikáns, aktképek készülhessenek az illetőről, aki a spanyolfal mögött öltözködött.

A reklámfotós szándékosan nem szólt róla, de a helyiségben mindenütt leselkedő kamerákat telepített a biztonság kedvéért, hogy minél több profitra és haszonra tehessen szert. Voltak napok, amikor egy-egy fényképes felvétellel százezer forintoknál kezdődő pénzösszegeket is nyugodt szívvel ki tudott zsarolni. Elvégre a mostani anyagiasodott világban sosem árt, ha az ember egynél több lábon áll.

– Hát akkor… viszlát! És bocsánat, ha gondot okoztam volna… – köszönt el a fiatal modellhölgy.

– Igen. Szia, kisanyám! – szólt félvállról a fotós, és már dörzsölte tenyerét, hogy milyen összeget kérjen vadi új fényképsorozatáért a készülő férfimagazintól. Pár százezret egészen bizonyosan.

A modellnő kicsit kiábrándultan és elkeseredetten ment hazafelé, majd legelső cselekedete az volt, hogy gyorsan felhívta telefonon legjobb barátnőjét, és részletesen beszámolt neki a kisstílű aljasságokról, amikre megkérte az adott fotós.

– Te most hülyéskedsz velem, Lili? – kérdezett vissza a barátnője a vonal túlsó felén.

– Isten bizony így történt! Mióta is vagyunk már a legjobb barátnők? Az óvoda óta!

– Ez igaz! Bocsáss meg! Én a helyedben azonnal felhívnám a zsarukat, vagy feljelentést tennék legalább a fotóstúdió ellen! Hogy veszik a bátorságot, hogy az adott modellek beleegyezése nélkül aktfotókat készítsenek?! Micsoda arcátlan szemétség!

– Nekem már nagyon elegem van az egészből! Szerintem el kellene felejtenünk ezt a dolgot egyszer és mindenkorra!

– Na, ne szórakozz, kedves barátném! Ne játszd itt nekem az irgalmas szamaritánust! Igenis feljelented azokat a rohadékokat! Mindjárt a lakásodra megyek! – A vonal végén lerakta a barátnő, és már rohant is Lili lakására, hogy vigaszt és támogatást nyújtson.

– Olyan jó, hogy itt vagy! – ölelték meg egymást régi barátnőjével, aki most egy rockerénekesnőre hasonlított szegecselt bőrdzsekijével és motoros csizmájával.

– Most pedig részletesen elmeséled nekem, hogy mi történt azon a fotózáson, és utána feljelentést teszünk! – közölte a barátnő ellentmondást nem tűrően.

Lili mindent részletesen elmesélt. Attól kezdve, hogy a reklámfotós gusztustalan módon nyalogatta kéjes élvezettel ajkait, és folyamatosan az alakját és a melleit stírölte, miközben fotókat készített róla. Végül azt se felejtette ki, amikor arra kérte, hogy meztelenkedjen.

– Az a szemétláda kis strici! Az aljas kis féreg! Fogadni mernék, hogy az egész helyiség telis-tele van rejtett kamerákkal!

– Ezt honnan veszed?! – nézett rá kíváncsian.

– Jaj, már! Ne hülyíts! Ezt éppen te kérdezed tőlem, a nagy krimisorozat-függő?! Elvégre modern kütyüket bárhol lehet kapni, vagy nem?!

– Igaz… így igaz! – töprengett.

– Na látod! Amiért én aggódom, az az, hogy ez a szemét strici lehet, hogy készített rólad néhány kompromittáló képet, ami már lehet, hogy megjelent! Azt senki se tudja helyrehozni, hacsak nem égetjük el az összes férfimagazint! Ugyebár az teljesen lehetetlen!

– Akkor? Mit csináljunk?! – kezdte tördelni apró kezeit Lili.

– Nyugi, kisanyám! Először is hidegvér! Aztán irány a rendőrkapitányság! Aztán meghúzzuk magunkat egy ideig, amíg a zsaruk hajlandók lesznek lépéseket tenni az ügyben!

– És… és ha nem történik semmi…? Akkor?

– Akkor bemegyünk a fegyverboltba, és jól bevásárolunk, nehogy az a rohadék ide merészelje dugni a mocskos pofáját! Remélem, a lakáscímedet nem adtad meg? Ugye?!

– Nem! Hát persze, hogy nem!

– Okos kislány!

Lili és legjobb barátnője megtették a rendőri feljelentést, és fegyver helyett mégiscsak a kalapácsnál és a paprika- és borsspray-keveréknél maradtak. A barátnő még szerzett is egy megbízható lakatost, aki biztonsági zárral szerelte fel a bejárati ajtót, így már legalább öt záron kellett áthatolni, ha valaki be akart jutni a lakásba.

Lili jól gondolta. Bár a rendőrök vizsgálódni, nyomozgatni kezdtek, de a bizonyítékok sehogy sem egyeztek, és az adott férfimagazinok címoldalán mindenütt Lili meztelen, művészi fényképe köszönt vissza.

– Figyelj ide! Tudom, hogy ez számodra sovány vigasz, de legalább nézzük a dolgok jó oldalát! Te megúsztad épp bőrrel, és csakis ez számít!

– Ha belegondolok, hogy az a csúszómászó vajon még hány lánynak ajánlotta fel, hogy meztelen képeket készít róla, ráadásul kisebb vagyonkért! Elfog a hányinger!

– Most az a legfontosabb, hogy próbálj megnyugodni! – A barátnő, biztos, ami biztos alapon az összes önvédelmi gázsprayt, amit összevásároltak, Lili lakásában hagyta, és vett egy közepes méretű viperát és sokkolót is – csak a biztonság kedvéért –, majd hazament.

Lili a következő lélekpróbáló, viszontagságos napokat az ébrenlét és az álom határsávján töltötte. Rettegett elaludni, helyette egy játékmackót szorongatott, mint kislánykorában.