Amikor minden összeáll

Aznap korábban ébredt fel szándékosan, mintha ezzel akarta volna siettetni a nehezen múló perceket. Kikászálódott az ágyából, amilyen gyorsan csak tudott, fürdőköntöst vett, mert ki nem állhatta, ha mindenre kész anyja egyfolytában megjegyzéseket, kisebb kritikák tárgyává teszi pufók, molett testének kisebb-nagyobb változásait. „Miért nem képes egyszerűen csak megkérdezni, hogy hogy aludt, vagy hogy nyugodtan és békében telt-e a zaklatott éjszakája?” Hihetetlen!

– Szerbusz, kincsem! Mit kérsz reggelire? Csináltam egy kis bundáskenyeret! Gyere csak! Egyél, amíg még meleg!

Vajon miért kérdezte meg, hogy mit kér reggelire, amikor már eleve azt akarta, hogy egye meg a gusztusosan gőzölgő két vastag szeletes bundáskenyeret? Anyja sokszor kétértelmű viselkedése sokszor ugyancsak hajlamos volt megviselni szinte óraműpontosságú idegrendszerét. Vajon az apjától mikor kérdezte meg utoljára, hogy reggelire vajon jó lesz-e neki a kolbászos rántotta?!

– Megeszem! – legyintett, majd köntösben kiült a kis étkezőkuckóba, mert ha valamit az anyja mindennél jobban utált, akkor azt, ha családtagjai állva ettek, mint a lovak. Az étkező igenis azért van, hogy az ember kulturált körülmények között, kényelmesen elfogyaszthassa aznapra a legfontosabb étkezések egyikét.

– Egyél, szívem, mielőtt kihűl! – még egy utolsó rúzs- és ruhaigazítás az előszobai nagyalakú tükör előtt, majd cuppanós puszi a homlokra, és anyja máris elviharzott, mert ösztönei között motoszkált az, hogy aki precízen, pontosan végzi a munkáját, azt előbb vagy utóbb egyszer az életben csak előléptetik. Ám még így tizenöt évnyi munkahelyi tapasztalattal a háta mögött is jól hangzó ígéretekkel hitegették. Persze anyja átlátott a szitán, hiszen a valódi ok az volt, hogy egy egyszerű egészségügyi szakközépiskolás érettségije volt, amit ugyebár még véletlenül sem szokás összekeverni egy rangot és presztízst biztosító diplomával vagy felsőfokú végzettséggel.

„Vajon mikor hagyja már ott végre az egész átkozott munkahelyet? Miért nem alapít egy vállalkozást?” – törte a fejét. Igaz, apja buszvezetői fizetéséből még csak-csak kijönnének, feltéve persze, ha jócskán összehúzzák magukat, de miként szereznének pénzt a marketinghez, a logisztikához, és egyáltalán mibe érdemes a XXI. században befektetni, hogy azért az profitot is termeljen, és ne csak vigye a drága pénzt, egyéb költségekről már nem is beszélve?

Mohón, kedvetlenül, unalmasan habzsolta be a bundáskenyereket. Még hogy az apja cukrozottan szereti! Micsoda szentségtörés a tojásokra cukrot tenni. Bár, ha egyesek szeretik, miért is ne!

„Vajon mit fog gondolni Stefi? Egyáltalán érez-e bármilyen vonzalmat is iránta? Az is lehet, hogy ez is egy kigondolt vagy ördögi terv, mesterkedés része? Hogy szívassuk meg az idióta Forrest Gump-utánzatot, akire minden balhét el lehet sütni?” – gondolkodott, míg felvette szokásos gimnazista ruháját. Kopott, sötétkék farmernadrágját, ami még épphogy ráment; elnyűtt, szürkés pulóverét, melyet ki tudja, hogy mikor vettek. A hajzselét ki nem állhatta, mert rosszabb volt, mint a folyékony ragasztó. Inkább úgy döntött, bevizezi a haját, és megpróbálja a tükör előtt hajszárítóval úgy beszárítani, hogy olyan igazi vagány, James Deanes frizurája legyen. Most de jó volna egy idősebb testvér, aki nemcsak hogy segít, de meg is védi a kritikus vagy a nehezebb helyzetekben.

Mindenki lehet szerelmes, vagy nem?! Micsoda szerencsétlen, baklövéses helyzet, hogy egy idióta, Beatles-frizurás lúzer srácnak egy olyan szemüveges, mégis fantasztikus lány tetszik, mint mondjuk Stefi, akinek a szépsége olasz őseitől származik.

Felvette magára a kabátot, hiszen őszben jártak, felkapta válltáskáját, amibe egy tonnányi tankönyvet és egyéb – főleg antikváriumi – versesköteteket pakolt, és majdnem készen állt, hogy elinduljon élete talán legnagyobb próbatételére: felköszönteni valakit a szülinapján. Méghozzá úgy, hogy ezt még eddig soha a büdös életben nem tette meg. A gond csak Léna volt. Stefi egyik oszlopos barátnője, aki elszánt anyatigrisek módján szinte mindenütt ott ólálkodott, ahol Stefi is felbukkant. Valahogy el kellene terelni a figyelmét, hogy csak tíz percre kettesben maradhassunk! – agyában egymást kergették a szépreményű, de elvetélt gondolatok.

„Nem lesz semmi hézag! Ha mégis, a legfontosabb, hogy ne kezdjen el pánikolni, leblokkolni vagy azonnal pityeregni, akár egy óvodás, mert akkor az egész osztály előtt elkapálta magát, és mire kicsöngetnek a hetedik óra végéről, már mindenki erről fog csámcsogni, hogy szegény Tibikét hogyan kosarazta ki egy álomnő, akinek csak arra kellett, hogy elszórakozzon vele!” – sajnos pesszimista hozzáállása csekélyke önbizalmán sem változtatott semmit. Sőt! Gyorsan kulccsal bezárta a bejárati ajtót, és úgy ment le a rácsos lifttel házuk földszintjéig, hogy senkinek sem volt hajlandó megállni, ha hívták a lift hívógombját. Most csak ő volt, és az az olthatatlan, szenvedélyes vágy, hogy egy imádott valakinek örömet szerezhessen.

Valamivel háromnegyed hét körül már bent is volt a gimnáziumban. Gyorsan lepakolta az összes széket a nagy, tükörteremre hasonlító ebédlőteremben. Legalább addig is leköti serénykedő gondolatait, amik újabb és újabb terveket szőttek arra nézve, hogy mi lesz, ha ez az egész csúfos katasztrófát és bukást von maga után.

Végül néhány perccel negyed nyolc előtt a hosszú márványlépcsőn belépett életébe kitüntetett érzelmeinek fő tárgya: Stefi. Léna, a barátnője egyelőre sehol! Ez az! Most végre tiszta a terep. Kezdődhet a finoman megfűszerezett romantikus vallomás, amolyan igazi úriemberes, letérdelős stílusban, mint ahogy Gary Cooper vagy Montgomery Clift csinálta a mozi régi aranykorában. Ide tartozik még a rejtélyes, sármos és ellenállhatatlan tekintet, amivel valósággal azonnal megbabonázza az illető hölgyet, de úgy, hogy aztán később sem lesz képes a férfias sármnak ellenállni. A heves szívdobbanás meg már csak hab a tortán. Talán jobb lett volna egy-két csepp arcszesz apja szekrényéből, mielőtt útnak indul. Ezzel is mélyebb benyomást tehetett volna Stefire. Most a legfontosabb dolog, hogy totálisan lenyűgözze. Hogy a hirtelen jött meghökkenés és meglepetés jóleső, földöntúli érzés járhassa át, amitől máris olvadni kezd, és lehet, hogy még csók is elcsattan a jól sikerült ünneplés végén.

– Szia… Stefi… kérlek… várj még… – most következik egy fontos mozdulat. Óvatosan letérdel, de azt már nem nézi, hogy műtött, autóbalesetben megsérült lábára sikerül rátérdelnie. A fájdalom így is sajgó érzéseket kelt benne.

– Szia… Tibi… – jólesően meglepődik, szívélyesen mosolyog, mint általában azok az úrihölgyek, akik bizonyos számukra is előnyös viselkedési módokat elsajátítottak.

– Isten éltessen nagyon sokáig! – most lehajtja már félig verejtékező, ellipszisre hasonlító fejét, csakhogy némiképp fokozza a hatást. Majd előveszi a gondosan, dobozba csomagolt orchidea-szirmú virágot, melyről ordít, hogy kisebbfajta vagyonba kerülhetett, de most ez nem számít.

– Ó! Hát… igazán köszönöm! – kedvesen átveszi az ajándékot, mire egy nyugdíjaskorú, locsi-fecsi irodalomtanárnő éppen arrafelé megy, és nem felejti el megjegyezni, hogy Tibi kész lovag.

Időközben becsöngetnek, és mindketten tudják, hogy a nap hátralévő részében legfeljebb már csupán a nagyszünetben fognak majd találkozni. De lehet, hogy ez sem biztos, mert az az átkozott Léna mindenhol ott van, így egész biztosan félbeszakítja majd romantikus légyottjukat.

– Köszönöm, hogy gondoltál rám… – feleli, majd ahogy jött, máris besiet a következő órájukra, és igyekszik barátnői védelmében menedéket találni, mint aki szándékosan rejtőzködik. A romantikus puszi vagy csókjelenet valami miatt most megint kínosan elmarad.

Aztán elérkezik a kritikus nagyszünet. A legtöbb osztályteremből valósággal hangrobbanásszerű robajjal kitódulnak a diákok, és mindenki aprócska klikkeket alakít ki, attól függően, hogy ki hova tartozik. Ez azért is fontos, mert az egyes klikkek szinte minden esetben jelképezik az egyes illetők személyiségét.

Azonnal meglátja. Össze se lehetne keverni a számító gonoszságot és az aljas szemétkedést, ha a legjobb barátnőkről van szó Lénával, aki úgy lépked át energikusan az egész folyosón, mint akit mélyről előtörő, elszánt akarat és tettvágy fűt.

– Tibike! Csak egy szóra! – feléje fordul, és arra kényszeríti, hogy a szemébe nézzen. Mint aki hipnotizálni készül, vagy egyszerűen az akaratával manipulálni akar. – Le lehet szállni a barátnőmről! Világos, te kis anyák szégyene?! – hangja mindenre elszánt. Szinte karmolni, metszeni lehetne egy ilyen csicsergő hanggal. Szúr, akár a legviszketősebb csalán.

– Én… igazán… nem… úgy… – s már fortyog, már kitörni kész lelke legmélyéről a megalázott sírás, jajveszékelés, nyilvános világvége-hangulat, mint már gyerekkorában annyira sokszor. De most már kamaszodik, tehát ideje lenne már végre a sarkára állnia. Nem igaz?!

– Mit vartyogsz, Tibike? Azt tanácsolom, hogy tartsd magadat távol a barátnőmtől! A hülye virágodat meg dugd csak fel bátran a seggedbe! – azzal, mint aki jól végezte ördögi dolgát, könnyed, elegáns csábossággal elsétál, akár egy győztes amazon a csaták után.

Tibi ott áll. Máris érzi az egész zsigerileg hatoló, gyilkos érzést, mint akit szabályosan előbb leforráztak, majd szurokban és tollpihékben meghempergettek. Hogy volt képes Léna ilyen szemétségre? És vajon imádott Stefije miért nem mondta meg személyesen neki, hogy nem szimpatikus, vagy hogy egyáltalán nem a zsánere?!

A nagyszünet utáni órákra vészjósló nyugalom telepszik. Az osztályból – főként a lányok – máris pletykálni, suttogni kezdenek egymás között, hiszen már senkit sem érdekel a matekóra velejéig unalmas gyökvonása.

– Hé, csajok! Hallottátok? Szegény szerencsétlen Tibike jól befürdött azzal a kis lotyóval!

– Én előre tudtam, hogy ez még egyszer bekövetkezik!

– Akkor miért nem szóltál, agyasok gyöngye?! Helyette itt mereszted a segged!

– Most biztosan romokban hever a srác! Nézzétek csak meg! Olyan világvége-hangulatban lehet! – pusmogtak főleg azok a lányok, akik nem voltak annyira beképzeltek, sem gonoszkák, és akibe szorult néminemű empátia a szerencsétlenebb sorsúak iránt.

– Én odamegyek, és megvigasztalom! Mégiscsak jófej srác! – mondta az egyik hölgyemény, aki bár szemüveget viselt, mégis csinos teremtésnek látszott.

– Figyu, Krisz! Szerintem ez nem túl jó ötlet! Azok után, hogy Stefike így elbánt Tibivel. – igyekezett figyelmeztetni legjobb barátnője, Viki.

– Mondjatok, amit csak akartok! Én akkor is odamegyek! – azzal egyik lába itt, a másik ott, és máris eljutott a középső padsor legelső padjáig – ahol nagy általánosságban mindig Tibi üldögélt.

– Szia, Tibus! Hát hogy vagy? – Kriszta érezte, hogy ennél hülyébb és ostobább kérdést egy szerelmi tragédia kellős közepén valószínűleg fel sem tehet. Mégis valahogy el kellett kezdenie a beszélgetést.

– Hát… kicsit rosszul érzem magam… – igyekezett úgy fordulni, hogy ne mutassa: legszívesebben most azonnal elsírná magát, de még az egyszerű laikus is rögtön felismerte, hogy itt bizony a sebezhető lélek újabb, visszafordíthatatlanabb sérülést szenvedett el, amit egykönnyen az idő sem tud majd begyógyítani.

– Figyelj ide! Szerintem te nagyszerű srác vagy, és ha ezt Stefi nem veszi észre, akkor kész idióta! – próbálta megvigasztalni. Óvatosan megsimogatta hullámos, James Dean-szerű frizuráját, ami most karakteressé tette egész arcát.

– Köszönöm… – muszáj erősnek látszania. Nem lehet ilyen elcseszett, kis anyámasszony katonája. Ráborult a türkizzöld színű, kissé poros padra, és heves, rázkódó zokogásban tört ki, míg a legtöbb osztálytársa – köztük rajongásának tárgya, Stefi – inkább barátnőivel trécselt vagy beszélgetett, és látszólag a legkisebb jelét sem mutatta annak, hogy ha valaki veszi a fáradtságot és felköszönti, akkor talán az a legkevesebb, hogy később illik az illetővel elbeszélgetni vagy éppen adott esetben megvigasztalni.

Kriszta meg akarta menteni a helyzetet. Most úgy érezhette, hogy rajta van a sor, hogy visszaadja a szemétkedéseket, amit – ki tudja már mióta – csináltak Tibivel egyesek!

Elszánt, karakán akarattal lépett a barátnői gyűrűjében védelmet élvező Stefihez. A szemét kis Léna bezzeg azonnal útját állta.

– Hova? Hova? Ez zárt körű dumcsi! Tűnj el innen! – már arra készült, hogy frissen lakkozott körmeivel és elszánt indulatával kipenderíti bizalmas barátnői közül, amikor Kriszta egyetlen mozdulattal hátracsavarta karját, és egy kicsit meghuzigálta lenszőke haját.

– Auu! – visított fel a fájdalomtól. – Mit csinálsz, te vadállat?! Megmondom az ofőnek!

– Na! Csak rajta! Kíváncsi vagyok, kinek fog hinni, amikor Tibi ott sírdogál egyedül, mert a drágalátos barátnődnek annyi esze sincs, hogy odamenjen, és egy-két jó szót szóljon hozzá, amikor Tibi aztán mindig töri magát miatta! – várt még néhány percet, amíg a fájdalom Léna karján elvégezte szükséges küszöbét, és megadásra kényszerítette az arrogáns ellenfelét, majd félreállította az útból a szemétláda barátnőjét, és egyenesen Stefihez ment, aki bárhogyan igyekezett megbújni barátnői gyűrűjében, a felelősségre vonást nem kerülhette ki.

– Stefike! Merre vagy? Búj elő, de azonnal, különben még bajod esik, mint annak a szemét kis Lénádnak! – fenyegette Kriszta a hatás kedvéért. Stefi nagy nehezen előbújt.

– Mit akarsz?!

– Jó, hogy kérdezed! – állt meg előtte keresztbe font karokkal, elszántan méregetve őt. – Azt akarom, hogy most rögtön odamenj Tibi asztalához, és mondd meg neki, hogy nagyon örülsz annak, hogy vannak még ebben az életben igazi lovagok! És egy kicsit meg is vigasztalhatnád, ha már ennyit fáradoztál! Na, akkor most indíts!

Stefi szófogadó báránykaként, óvatosan, megfontoltan lépett Tibi asztalához, és bár teljesen idegen volt számára a vigasztalás meg a pátyolgatás, most mégis kicsit megesett a szíve a síró kamasz srácon. Magához húzott egy széket.

– Tibi… én nem is tudom, hogy mit mondjak… – kezdte. – Bocsánatot kérek a barátnőm viselkedése miatt… nagyon tetszik az ajándékod… – próbálkozását a jelzőcsengő irritáló és barátságtalan berregése metszette ketté.

Később, a hetedik óra után Tibi – mint szokásos – egyedül és magányosan lépett ki a gimnázium épületének széles ajtaján. Az időjárás is komisz zimankóba fordult, mert nagy pelyhekben szállingózni kezdett a hó, mely megöregítette a földet. Tibi télikabátban volt, csuklyával a fején, amitől olyan Michelin-gumiemberkéhez hasonlított, aki szkafandert visel.

Stefi és Léna bezzeg annyira gyorsan és sietve távoztak – persze megint csak közösen – a gimnázium területéről, mintha aznap egyikük sem ment volna órákra.

Kriszta legjobb barátnőjével, Vikivel egy nagyra nőtt, terebélyes nyírfa alatt beszélgetett csöndesen, mely kopasz, csontváz ágai most a legkevésbé sem jelentettek védelmet a fagy és a hideg ellen, de úgy tűnt, ez egyiküket sem zavarja.

Amint meglátta a szomorú Tibit, aki szokásához híven mindig lehajtott, kuporgó, nyakba húzott fejjel közlekedett, mert nem szívesen nézett az emberek szemébe, azonnal odarohant hozzá, és maga sem értette, hogy hogy történhetett: ártatlanul, gyöngéden, érzelmesen megcsókolta.

– Ez járt neked! Gyere! Elkísérlek egy darabon! – karolt bele pufók télikabátos karjába, és ebben a percben olyan békés nyugalom szállta meg, ahogy ráhajtotta fejét Tibi vállára, miközben sétáltak a hullongó hóesésben, amire talán egész életében várakozott.