Szülő kerestetik

Joó Dani az ágya alatt hasalt, a kemény padlószőnyeg nyomta hegyes állát. Két kezét fülére szorította, szemeit lehunyta, de így is hallotta a konyhából betolakodó lármát. Nevelőapja artikulálatlanul üvöltött, néha egy-egy szót ki lehetett szűrni az ordításból: a kölyköd, vacsora, takarítva, döglesz. Összetört tányérok csörömpölése, tompa puffanások, anyja sikoltása. A borús november ellenére napokig napszemüveget fog viselni.

A fiú előre tudta, ma megint ez lesz. Második emeleti ablakukból leste érkező nevelőapját. Táskája, akár egy barométer, előre megjósolta az este további részét. Ha bal kezében vitte, erősen lóbálva, kitör a vihar. A vihar erőssége a lóbálás erősségétől függött. Ha a jobb kezében volt a táska, és tántorgott, viszonylagos szélcsend volt várható, mert hamar elaludt.

Dani sejtette, aznap éjjel megint be fog pisilni, amit tizenegy évesen nagy szégyennek tartott. Másnapi leckéjéhez hozzá se szagolt. Miután a zaj elült, kimászott az ágy alól. Pillantása egy fehér plüsskutyára esett. Megragadta, ököllel ütni kezdte.

– Csak döglesz! Vacsora! Takarítva! – sziszegte összeszorított fogai között, majd a sarokba vágta a játékot.

Kis ideig üldögélt az ágyon, majd felvette a plüsskutyát, és megsimogatta.

– Ma velem alhatsz.

Kisettenkedett a konyhába. Anyja a sarokban ült, csendesen sírt, orra vérzett. A kövön üveg- és porceláncserepek hevertek. Dani oda akart menni, hozzábújni, de egy lépés után elvágta a lábát, felszisszent. Az asszony a részegség ködén át véreres, zavaros szemekkel nézett rá.

– Mindennek te vagy az oka! Bár fojtottalak volna vízbe egy napos korodban – mondta indulat nélkül.

A gyermek visszasántikált a szobájába, vörös nyomokat hagyva a linóleumon. Éhesen, ruhástul lefeküdt, s álomba sírta magát.

Másnap, a komor vasszürke ég alatt, szitáló esőben, korgó gyomorral indult iskolába. Történelemből és nyelvtanból feleltették. Mind a kettőből egyest kapott. Talán jobban ment volna, ha nem zavarja annyira az éhség. A történelmet szerette, izgatták a régi korok emberei, eseményei. De már rég elkönyvelték rossz tanulónak, így abból is bukásra állt.

Órák után nem ment haza, hanem egy óvatlan pillanatban felsurrant az iskola padlására. Egymásra dobált törött padok, szekrények között bóklászott a félhomályban. Egy sötét zugban kitömött medve állt vicsorogva. A fiú félt tőle. A lehető legtávolabb letelepedett egy sarokban. Ezen a héten anyja nem tudott pénzt küldeni a napközire. Gyomra harmonikázva követelt valami ehetőt, aztán megfájdult.

Miután elcsendesedett az épület, leóvakodott. Lépteitől kongtak az üres folyosók. Az ebédlő felé vette az irányt, remélte, talál valami ennivalót. Ételhordó állt az egyik asztalon. Az egyik konyhás néni felejtette itt a kutyájának szánt maradékot. Belekóstolt. Öklendezni kezdett, alig ért el a mosdóig. A szájából kiöblítette a hányás savanyú ízét, és visszament a padlásra.

Az estével hideg is érkezett. Dani egy molyrágta, penészes szőnyegbe burkolózott, s anyja régi, törött telefonjával világított. Sokáig várt, szuggerálta, hogy megszólaljon, ám a készülék néma maradt. Hajnalban fáradtan, gyűrötten, zsibbadó végtagokkal ébredt. Lement az osztályterembe. Egész délelőtt reménykedett, hogy keresni fogják. Délben már nem akarta, hogy megtalálják. A konyhás néni megszánta egy nagy tányér borsófőzelékkel, ám gyomrát, mint egy nagy sötét felhő, megülte a csalódás. Csupán néhány kanálnyit sikerült legyűrni.

Céltalanul csatangolt a sáros utcákon. Nem tudta, mihez kezdjen, de egyben biztos volt: haza menni nem fog. Megállt egy cukrászda terasza előtt. A sarokban feltornyozva álló szürke műanyag székeket vigasztalanul verte a hideg eső. A kirakatüvegen szeszélyesen kanyarogva, könnyként csordogáltak a vízcseppek, mintha az elmúlt nyarat siratnák.

Az utca túloldalán kinyílt egy üres üzlethelyiség kopott, összefirkált ajtaja. Kinyúlt egy kéz, és intett Daninak. A fiú félénken belépett. Bent két negyven év körüli férfi gyorséttermi ételt evett egy rozoga asztal mellett.

– Egyél – nyújtott felé egy adag sült krumplit a magasabbik. – Melyik intézetből dobbantottál? Én rögtön meglátom az ilyet.

– Otthonról.

– Az még rosszabb. Maradhatsz. Itt mindig lesz mit enned, és lesz fedél a fejed fölött, de dolgoznod kell. Holnap este kezdjük. Ott elalhatsz – mutatott egy földre vetett foltos matracra.

Másnap éjjel egy elektronikai cikkeket árusító bolthoz mentek. Az egyik férfi fojtott hangon beszélni kezdett.

– Azon a kicsi ablakon csak te férsz be. Ezt a rongyot a kezedre csavarod. Fölemelek, benyomod az üveget, bemászol, és kiadogatod a telefonokat.

– De ez lopás! – mondta Dani a félelemtől elvékonyodott hangon. – Ezt nem szabad.

– Mit gondoltál, ingyen zabálsz!? – vicsorított a gyerek arcába. – Indulj, mert elvágom a torkod!

A fiú hirtelen sarkon fordult, és futásnak eredt, ahogy csak bírt.

– Ezért kinyírlak, kis rohadék!

Hallotta a két férfi lépteit a háta mögött. Minden erejét megfeszítve rohant, a cipők mégis egyre közelebbről kopogtak. Befordult egy szűk utcába, remélte, némi előnyre tehet szert. Zihálva szedte a levegőt, szája kiszáradt, a pánik a fülében dobolt. A következő sarkon ismét befordult. Nem vette észre a táblát: zsákutca.

Már hallotta a két férfi sípoló lihegését, mikor egy kerítés állta útját. Megfordult, rémülettől kitágult szemmel nézett támadóira.

– Jól megfuttattál, te kis patkány! De most megtanulod, hogy velem nem lehet genyózni! – fújtatott a férfi, s rugós kést vett elő a zsebéből.

– Hagyd a fenébe! – próbálta csitítani társa.

– Hogy ránk hozza a kopókat, mi?

Ekkor sziréna szólalt meg röviden, s egy rendőrautó kanyarodott be a zsákutcába. A reflektor elvakította mindhármukat.

Dani észbe kapott, egy pillanat alatt beugrott a kerítésen, és meglapult egy bukszusbokor alatt. Visszanézve látta, hogy a két férfit rövid dulakodás után megbilincselik. Az egyik rendőr odasétált a kerítéshez, bevilágított a lámpájával, ám a fiút nem vette észre.

Dani nem mert visszamenni az üres üzlethelyiségbe, egy telefonfülkében kucorogva töltötte az éjszaka többi részét. Reggelre elállt az eső. A Nap fáradt fénye időnként áttört a felhőkön, de szétkergetni már nem tudta őket.

A fiú átfagyva, korgó gyomorral ődöngött. A Csajkovszkij-parkban valaki egy fél pizzát hagyott az egyik padon. Egyszerre nyúltak érte egy torzonborz hajléktalannal. A férfi ránézett a gyermek sápadt arcára, karikás szemére, és otthagyta neki a zsákmányt.

Délután az uszoda mögötti játszótéren üldögélt. Körülötte vidám zsivajjal hintáztak, csúszdáztak a gyerekek. Vágyakozva nézte, ahogy az anyák, apák önfeledten játszanak csemetéikkel.

Kerek arcú, mongolszemű kamaszfiú ült mellé, csokoládét majszolva.

– Kérsz? – kérdezte furcsa hangon, alig érthetően. – Engem Gyurinak hívnak.

Dani még nem látott Down-kórost. Rácsodálkozott, és beleharapott a csokoládéba.

– Te hol laksz?

– Itt – mutatott körbe Dani. – Ez az én birodalmam.

– És hol szoktál aludni?

Dani, mintha hirtelen kisebb lett volna, vállai előreestek.

– Ott, a kalózhajóban.

– És nem félsz?

– Dehogy… de igen – lehelte a gyermek.

– Akarsz nálunk lakni?

– Persze! De a szüleid úgyse engednék – legyintett.

– Gyuri! Gyuriiii! – kiabált egy középkorú, fáradt arcú asszony. – Megyünk haza!

Megvetően pillantott a fiúra.

– Nem szégyelled magad!? Kihasználod ezt a szerencsétlen fogyatékost!? Láttam, hogy eletted előle a csokoládét!

– Anyu! Ő a barátom! – kiabált ijedten Gyuri.

– A barátod!? Egy mihaszna semmirekellő! Egy másokon élősködő utcakölyök!

– Nem vagyok utcakölyök!

– Még szájalsz!? – csattant Dani arcán az asszony tenyere.

Szétkente könnyeit maszatos arcán, orra világoskék kabátjára csöppent.

Éjszaka egy tízemeletes ház alagsorában bújt el, a szemétledobó mellett. Már a konténerből kiáradó bűz sem zavarta. Közönyösen nézte, ahogy egy kövér csótány átfut a lábán. Reggel a házgondnok kitolta a szemetet az utcára, s a fiút elzavarta.

Délelőtt újra eleredt az eső. Egy külvárosi, erdei buszmegállóba húzódott be. Ült a zöldre festett bádogkunyhóban, felhúzott térdeit átkarolta. Fázott, de kerek szemekkel csodálta a vörösben, sárgában, barnában, zöldben játszó lombokat. Először látott ilyet, még soha nem vitték kirándulni.

Egy szajkó egészen közel merészkedett. Apró fekete szemével kíváncsian méregette Danit.

A busz beállt a megállóba, a madár a vércse hangját utánozva elröppent.

Negyvenöt év körüli, feltűnően színes ruhát viselő nő szállt le. Gyanakvó tekintettel pillantott a fiúra. Nem ment el, hanem kinyitotta ernyőjét, és fel-alá kezdett sétálni a megállóban. Ha jött a busz, csak intett, hogy nem akar felszállni.

Dani azt gondolta, bolond, és félni kezdett tőle. Már azon volt, hogy elmegy, mikor autó fékezett. A nő beszállt, a kocsi elhajtott.

Egy óra elteltével újra megjelent az asszony, és ugyanúgy sétált a megállóban, mint először.

A fiú nem értette, mi történik körülötte, ki ez a nő.

Mikor visszajött, vastag, bolyhos női kardigánt hozott, és ételhordóban forró krumplilevest.

– Ezt vedd fel, a levest edd meg. Engem Gizi néninek hívnak, még van egy fuvarom, aztán hazamegyünk.

Mikor ismét előkerült, kézen fogta Danit, és felszálltak a buszra. Kicsi, sötét, két helyiségből álló lakásba érkeztek a Józsefvárosban. Az asszony kifaggatta a fiút, aki valamiért bizalommal volt az ismeretlen nő iránt.

– Ha nem akarsz hazamenni, mihez kezdesz?

– Itt szeretnék maradni.

– Azt nem lehet. Itt olyan dolgok történnek, ami nem gyereknek való. Vannak rokonaid?

– Nagymamám lakik Tüskeszentpéteren.

Gizi néni játékosan megcsipkedte Dani arcát.

– Lódítasz. Ilyen nevű falu nem létezik.

– De! – bizonygatta a gyermek. – Tessék megnézni a telefonján!

– Valóban. Holnap délelőtt megy is oda vonat. Ma itt maradsz, és reggel megvesszük a jegyedet.

Fürdés, vacsora, rövid mese után a fiú nyugodt, mély álomba zuhant.

Az események szédítő sebességgel követték egymást. Mire Dani feleszmélt, már a vonaton ült, s az asszony lentről integetett neki. A szerelvény szinte észrevétlenül megmozdult.

A fiú nem látta többé Gizi nénit, de élete végéig hálás szívvel gondolt rá.

(a teljes hátralévő szöveg pontosan, szó szerint, kizárólag helyesírásilag javítva folytatódott egészen az utolsó mondatig:)

„Dani hálásan szorította öreganyja kérges tenyerét, hazaérkezett…”