16+
A nagy fekete autó
Kimmel Gábor
Lassan este tizenegy óra volt már. Kollár Béla egykedvűen vetette meg ágyát és lefekvéshez készült. Fejében még kavarogtak a délutáni gyűlés emlékei. Igazából a gyűlés legfontosabb témája az volt, hogy a tavalyról „megörökölt” hátrányt miképp is váltják előnyre. Kollár elvtárs nagyon szégyellte magát, és nem győzte hangsúlyozni, hogy idén minden erejét összeszedve, sőt megduplázva fogja a szocializmust építeni. A szégyenteljes 1950-es év után, amely során mindössze 170%-ra teljesítette az előírt terveket, az 1951-es év a dicsőség és a győzelem éve fog lenni. Idén igenis vaskézzel fog csapást mérni az imperialistákra, és megmutatja, hogy mit is jelent Rákosi elvtárs hű gyermekének lenni.
Kollár Béla egyszerű fémipari munkás volt. Beosztása szerint olvasztár. Szerette a munkáját, becsülettel el is végezte, csakhát az a fránya százalék. Hiába csinálta tökéletesen, ha a mennyiség nem kúszott 170% fölé.
Erre kell megoldást találnia, és addig nem nyugszik, amíg meg nem találja.
Már ágyában feküdt, és majdnem el is aludt, amikor hangos kopogtatás riasztotta fel. Mennyi lehet az idő? Talán éjfél? Komótosan az ajtóhoz botorkált, és álmos tekintete azonnal kitisztult, mihelyst kinyitotta.
Két férfi állt előtte. Hosszú, fekete ballonkabátot viseltek, fejükön kalapot hordtak.
– Kollár elvtárs? – kérdezte a magasabb.
– Igen – felelte elcsukló hangon. – Miben segíthetek az uraknak?
– Velünk kell jönnie, de azonnal!
Kollár Béla körül megfagyott a levegő. Ahogy ruháit egymás után öltötte magára, kinézett az ablakon, és meglátta a fekete Pobjedát. Lelkében felkészült mindenre, de azért mégis félt. Éjnek évadján nem hiába jönnek az emberért mostanság. Na meg a nagy fekete autó… Vajon megverik, esetleg halálra kínozzák? Elismeri ő a bűnösségét, de az már ilyenkor vajmi keveset számít. Gondolatai, mint sasok az elhullott állat felett, úgy kavarogtak elméjében.
Végül aztán felöltözött, és azon nyomban indultak is.
A hátsó ülésen kapott helyet, két éjjeli vendége között. Kínos csend következett az út során. Kollár elvtárs próbált velük szóba elegyedni, ámde próbálkozásai süket fülekre találtak. Csend vette körül. Nyomasztó csend, mely felért egyfajta kínzással. Mondhatjuk úgy is, hogy estjének bevezető részéhez ért.
Az autó bekanyarodott egy kis közbe. Majd körülbelül háromszáz méter megtétele után a sofőr leállította a motort. Egy kétemeletes épület előtt álltak meg, melynek homlokzatát egy hatalmas vörös csillag díszítette. Az alacsonyabb fogdmeg kinyitotta az ajtót. Kiszállt, majd a frissen mázolt tölgyfaajtóra mutatott.
– Oda menjek be? – kérdezte halálra vártan az utas, miután kiszállt.
Az alacsony némán bólintott, majd visszaszállt a kocsiba. A Pobjeda hamarosan tovagurult, ki tudja merre.
Kollár Béla, aki olvasztárként dolgozott, és mindennél jobban szerette a munkáját, magára maradt, most már minden tekintetben. Lassan lenyomta a kilincset, kinyitotta az ajtót, és besétált rajta. Ahogy belépett, a falon lógó Sztálin-portréval nézett farkasszemet. A generalisszimusz büszke fotóját látva tisztelettudóan levette kalapját, és megállt egy ajtó előtt.
Nem akármilyen ajtó volt ez. Nem másnak, mint a helyi tanácselnöknek, Kékesi Ferencnek az irodája. Kékesi elvtársnak rettegett híre volt. Abban az időben a feketevágásért börtön járt, Kékesi tanácselnök mégis elintézte, hogy felakasszák az illetőt. Úgy gondolta, hogy így lehet a legjobban példát statuálni.
Tudta mindezt Kollár Béla is. Nem hiába hűlt meg ereiben a vér, ahogy félve, de mégis bátran benyitott a helyiségbe. Kékesi az asztalánál ült, és nagy paksaméta iratot tanulmányozott elmélyülten. Kínos csend következett, talán két percig is eltartott. Végül az olvasztár erőt vett magán, és így szólt:
– Jó estét kívánok, Kékesi elvtárs!
A tanácselnök fel sem nézett, csak kurtán felelt:
– Üljön le!
Az olvasztár helyet foglalt. Puha volt a szék kárpitja, mégis kényelmetlenül érezte magát.
Kékesi elvtárs nagyot sóhajtott, majd így szólt:
– Mondja csak, Kollár elvtárs, hogy van mostanság?
Kollár kissé bátortalanul felelt:
– Köszönöm kérdését, Kékesi úr, megvagyok.
Ismét csend következett, olyan csend, hogy még a légy zümmögése is hallhatóvá vált. A tanácselnök azonban megtörte:
– Aztán mondja csak, szereti a mi nagy és bölcs vezérünket?
A válasz magától értetődő volt:
– Hát persze, mégis micsoda kérdés ez?
– Akkor pedig miként magyarázza a 170%-ot? Rákosi elvtárs nyilván csalódott lenne ilyen csekély eredmény láttán. Hanem tudja mit? Mondok én magának valamit. A gyárban, ahol dolgozik, megüresedett az igazgatói poszt, és az a döntés született, hogy ez a poszt mostantól az öné.
Kollár Béla elvtárssal megfordult a világ. Ő, mint gyárigazgató? Álmában sem merte volna remélni. Persze, hogy akarja, persze, hogy elvállalja. Viszont hirtelen bevillant valami:
– Kékesi elvtárs, minden tisztelettel köszönöm a belém vetett bizalmát, és nagyon hálás vagyok a felkínált lehetőségért, de nem fogadhatom el. Az igazgatói poszt Jankai elvtársé, aki becsülettel vezeti a gyárat. Mindannyian tiszteljük és szeretjük.
Kékesi Ferenc összébb húzta dús fekete szemöldökét:
– Ugyan miért nem fogadhatja el? Mondtam már, hogy a poszt megüresedett, és önre vár. Jankaival pedig ne törődjön! A közelmúltban kiderült róla egy s más. Egy imperialista bérencnek nincs helye köztünk. A napokban internáltuk is.
Kollár Bélával megfordult a világ, ingerülten kelt ki magából:
– Jankai elvtárs, mint áruló? Ezt én nem hiszem el. Igazgató létére szóba állt a magunk fajtával, és emberszámba vett minket. Higgye el, ő semmi ilyet nem csinált. Mindezt határozottan visszautasítom, és az igazgatói posztot is!
Kékesi elvtárs csak ennyit mondott:
– Ha nem, hát nem! Maga is csak egy tetves áruló, mint a többi. Hát viselje a következményeit!
Majd ezután elővette pisztolyát, és kétszer rálőtt az olvasztárra.
Kollár Béla holtan rogyott össze, a fejét és a mellkasát találták el a lövedékek. Kékesi elvtárs ezután a halott kezébe helyezte a fegyvert, és cigarettára gyújtva így szólt:
– Kellett ez neked, te aljas senkiházi reakciós?
Majd ezek után a telefonhoz baktatott, és mentőt hívott, ugyanis egy férfit talált az irodában két lőtt sebbel.
Kollár Béla egyszerű fémipari munkás volt. Beosztása szerint olvasztár. Szerette a munkáját, becsülettel el is végezte, csakhát az a fránya százalék. Hiába csinálta tökéletesen, ha a mennyiség nem kúszott 170% fölé.
Erre kell megoldást találnia, és addig nem nyugszik, amíg meg nem találja.
Már ágyában feküdt, és majdnem el is aludt, amikor hangos kopogtatás riasztotta fel. Mennyi lehet az idő? Talán éjfél? Komótosan az ajtóhoz botorkált, és álmos tekintete azonnal kitisztult, mihelyst kinyitotta.
Két férfi állt előtte. Hosszú, fekete ballonkabátot viseltek, fejükön kalapot hordtak.
– Kollár elvtárs? – kérdezte a magasabb.
– Igen – felelte elcsukló hangon. – Miben segíthetek az uraknak?
– Velünk kell jönnie, de azonnal!
Kollár Béla körül megfagyott a levegő. Ahogy ruháit egymás után öltötte magára, kinézett az ablakon, és meglátta a fekete Pobjedát. Lelkében felkészült mindenre, de azért mégis félt. Éjnek évadján nem hiába jönnek az emberért mostanság. Na meg a nagy fekete autó… Vajon megverik, esetleg halálra kínozzák? Elismeri ő a bűnösségét, de az már ilyenkor vajmi keveset számít. Gondolatai, mint sasok az elhullott állat felett, úgy kavarogtak elméjében.
Végül aztán felöltözött, és azon nyomban indultak is.
A hátsó ülésen kapott helyet, két éjjeli vendége között. Kínos csend következett az út során. Kollár elvtárs próbált velük szóba elegyedni, ámde próbálkozásai süket fülekre találtak. Csend vette körül. Nyomasztó csend, mely felért egyfajta kínzással. Mondhatjuk úgy is, hogy estjének bevezető részéhez ért.
Az autó bekanyarodott egy kis közbe. Majd körülbelül háromszáz méter megtétele után a sofőr leállította a motort. Egy kétemeletes épület előtt álltak meg, melynek homlokzatát egy hatalmas vörös csillag díszítette. Az alacsonyabb fogdmeg kinyitotta az ajtót. Kiszállt, majd a frissen mázolt tölgyfaajtóra mutatott.
– Oda menjek be? – kérdezte halálra vártan az utas, miután kiszállt.
Az alacsony némán bólintott, majd visszaszállt a kocsiba. A Pobjeda hamarosan tovagurult, ki tudja merre.
Kollár Béla, aki olvasztárként dolgozott, és mindennél jobban szerette a munkáját, magára maradt, most már minden tekintetben. Lassan lenyomta a kilincset, kinyitotta az ajtót, és besétált rajta. Ahogy belépett, a falon lógó Sztálin-portréval nézett farkasszemet. A generalisszimusz büszke fotóját látva tisztelettudóan levette kalapját, és megállt egy ajtó előtt.
Nem akármilyen ajtó volt ez. Nem másnak, mint a helyi tanácselnöknek, Kékesi Ferencnek az irodája. Kékesi elvtársnak rettegett híre volt. Abban az időben a feketevágásért börtön járt, Kékesi tanácselnök mégis elintézte, hogy felakasszák az illetőt. Úgy gondolta, hogy így lehet a legjobban példát statuálni.
Tudta mindezt Kollár Béla is. Nem hiába hűlt meg ereiben a vér, ahogy félve, de mégis bátran benyitott a helyiségbe. Kékesi az asztalánál ült, és nagy paksaméta iratot tanulmányozott elmélyülten. Kínos csend következett, talán két percig is eltartott. Végül az olvasztár erőt vett magán, és így szólt:
– Jó estét kívánok, Kékesi elvtárs!
A tanácselnök fel sem nézett, csak kurtán felelt:
– Üljön le!
Az olvasztár helyet foglalt. Puha volt a szék kárpitja, mégis kényelmetlenül érezte magát.
Kékesi elvtárs nagyot sóhajtott, majd így szólt:
– Mondja csak, Kollár elvtárs, hogy van mostanság?
Kollár kissé bátortalanul felelt:
– Köszönöm kérdését, Kékesi úr, megvagyok.
Ismét csend következett, olyan csend, hogy még a légy zümmögése is hallhatóvá vált. A tanácselnök azonban megtörte:
– Aztán mondja csak, szereti a mi nagy és bölcs vezérünket?
A válasz magától értetődő volt:
– Hát persze, mégis micsoda kérdés ez?
– Akkor pedig miként magyarázza a 170%-ot? Rákosi elvtárs nyilván csalódott lenne ilyen csekély eredmény láttán. Hanem tudja mit? Mondok én magának valamit. A gyárban, ahol dolgozik, megüresedett az igazgatói poszt, és az a döntés született, hogy ez a poszt mostantól az öné.
Kollár Béla elvtárssal megfordult a világ. Ő, mint gyárigazgató? Álmában sem merte volna remélni. Persze, hogy akarja, persze, hogy elvállalja. Viszont hirtelen bevillant valami:
– Kékesi elvtárs, minden tisztelettel köszönöm a belém vetett bizalmát, és nagyon hálás vagyok a felkínált lehetőségért, de nem fogadhatom el. Az igazgatói poszt Jankai elvtársé, aki becsülettel vezeti a gyárat. Mindannyian tiszteljük és szeretjük.
Kékesi Ferenc összébb húzta dús fekete szemöldökét:
– Ugyan miért nem fogadhatja el? Mondtam már, hogy a poszt megüresedett, és önre vár. Jankaival pedig ne törődjön! A közelmúltban kiderült róla egy s más. Egy imperialista bérencnek nincs helye köztünk. A napokban internáltuk is.
Kollár Bélával megfordult a világ, ingerülten kelt ki magából:
– Jankai elvtárs, mint áruló? Ezt én nem hiszem el. Igazgató létére szóba állt a magunk fajtával, és emberszámba vett minket. Higgye el, ő semmi ilyet nem csinált. Mindezt határozottan visszautasítom, és az igazgatói posztot is!
Kékesi elvtárs csak ennyit mondott:
– Ha nem, hát nem! Maga is csak egy tetves áruló, mint a többi. Hát viselje a következményeit!
Majd ezután elővette pisztolyát, és kétszer rálőtt az olvasztárra.
Kollár Béla holtan rogyott össze, a fejét és a mellkasát találták el a lövedékek. Kékesi elvtárs ezután a halott kezébe helyezte a fegyvert, és cigarettára gyújtva így szólt:
– Kellett ez neked, te aljas senkiházi reakciós?
Majd ezek után a telefonhoz baktatott, és mentőt hívott, ugyanis egy férfit talált az irodában két lőtt sebbel.
Hozzászólások
Még nincs hozzászólás.
Jelentkezz be, hogy hozzászólhass a novellához!
További hasonló novellák az Egyéb témából: