Ahova megérkeztem a pöfögő vonattal és a kopott, divatjamúlt vulkánfíber bőröndömmel, nem várt senki. Ez azonban nem csökkentette a megérkezés izgalmát, varázsát. Mindig is élveztem a váratlan utazásokat, a meglepetésszerű megérkezéseket. Most is fura bizsergés fogott el a kihalt állomáson a távolodó vonat, látványától. Itt maradtam egyedül egy számomra teljesen ismeretlen helyen. Most kell minden leleményességemet latba vetni, nem szabad azt a látszatot keltenem, hogy egy eltévelyedett vándor vagyok. Határozottságot, magabiztos fellépést vagy annak látszatát kell keltenem, miközben igyekszem kitalálni, hol a fészkes fenében vagyok. Mert azt tudni kell, csak úgy találomra szálltam le a vonatról, minden előzetes informálódás nélkül. Éreztem, ahogyan lassul a szerelvény, elmosódó…Tovább olvasom…
Hirtelen kinyitod a szemed. Még félig az álmok birodalmában jársz, bosszús vagy, hogy el kell szakadni a szép álmoktól, de aztán megnyugszol. A félig nyitott ablakon át kellemes, langyos tavaszi szél árad be a szobádba, jólesően simogatja arcodat. Kint a nap sugarai egyre erősebben áradnak szerte. A fák, növények újra friss, harsogó zöld ruhát öltöttek, a levelek közt megbújva madarak csivitelve ünneplik az örökké megújuló természet csodáját. Lassan megbékélsz a gondolattal, hogy fel kell kelni, mert érdemes, mert a természet is most ébred hosszú téli álma után.. Hirtelen bántóan az elkésett ébresztő óra rikoltása zavarja meg a csendet. Kint behavazott a táj, az ablak csukva, mégis a réseken metsző hideg szűrődik be. Tél van. Az idilli kép álom volt csupán. Felülsz az ágyadban és akkor…Tovább olvasom…
A szoba még a hajnal puha szürkeségébe burkolózott. A csend sűrű volt és védelmező, mint egy láthatatlan palást. Az Asszony kinyitotta a szemét, de még nem mozdult. Figyelte a mellette pihenő Társa egyenletes lélegzetvételét – a férfi arca az alvásban kisimult, minden földi gondtól mentesen. Az Asszony érezte, ahogy a tudatossága lassan visszatér a testébe. De ma nem a napi teendők listája zakatolt a fejében, és nem is az óra rideg ketyegése sürgette. Egy mély, belső rezgés ébresztette fel, egy suttogás, amely nem füllel, hanem szívvel volt hallható. „Jó reggelt, kedvesem” – csendült fel benne a Hang, amely saját lelkének és a Mindenségnek a közös visszhangja volt. „Itt az idő, hogy kinyisd a szemed a fényre. Itt az idő, hogy egy újabb napot szenteljünk az életnek – közösen.” Ebben a…Tovább olvasom…
A reggel lassan érkezett. A fény belekúszott a szobába, megállt az asztalon, majd továbbment, mintha megfigyelne valamit, amit mi nem láttunk. A kávé keserű volt, de rendben, pont úgy, ahogy kellett. Az utcán az emberek egymás mellett haladtak, mindegyikük vállán egy kis elhallgatott történet. Egy férfi megállt, lehajolt, és felvette a leesett kesztyűt. Senki nem figyelte, mégis számított. Délután a csend hosszabb lett a szavaknál. Nem volt mit hozzátenni, minden a helyén maradt, még ami hiányzott. Este, amikor a nap lassan becsukta magát, nem maradt kérdés. Csak az a halk tudás, hogy ma is jelen voltunk. És ez elég.Tovább olvasom…
16+ – A mű korhatáros tartalmat tartalmaz.
A folyosó mindig túl hangos volt a szünetben, mégis volt köztük egy csend, ami senki máshoz nem tartozott. A zaj átsiklott rajtuk, mintha víz lenne a kövön. Csak nézték egymást. Hosszan. Úgy, ahogy csak azok néznek, akik már rég kimondták egymásnak mindazt, amit hangosan nem mernek. A tekintete mindig egy pillanattal tovább időzött rajtam. Provokáltunk. Apró félmosolyokkal, felhúzott szemöldökkel, egy-egy elkapott pillantással, amitől a gyomrom összeugrott. Nem érintett meg, mégis ott volt a bőrömön a jelenléte. Mintha a levegő is melegebb lett volna körülötte. Nem pislogtunk. Mintha kihívás lenne: ki bírja tovább. A levegő vibrált, a bőröm emlékezett rá, milyen érzés a közelsége, pedig még hozzá sem ért. Mellém lépett. Közel... Túl közel... A hangja alig hallható volt a többiek…Tovább olvasom…
A reggel nem sietett, csak belépett a szobába. A fény megállt az ablak peremén, mintha mérlegelne. A kávé gőze lassan terjedt, nem zavart, csak ott volt. Az utcán az emberek egymás mellett haladtak, mindenkin egy láthatatlan történet. Egy férfi lehajolt, hogy felvegye a leesett papírt, majd továbbment. Senki nem figyelte, mégis számított. Délután a csend megtelt apró zajokkal: léptekkel, levegővel, el nem mondott mondatokkal. Nem volt mit hozzátenni. Este, amikor a nap elcsendesedett, nem maradt hiányérzet. Csak az a halk tudás, hogy ma is jelen voltunk. És ez elég.Tovább olvasom…
A reggel nem kérdezett. A fény megállt az ajtófélfán, mintha számolna. A kávé meleg volt, nem vigasztalt, csak jelen volt. Az utcán az emberek egymás mellett haladtak, mindegyikükben egy apró késés. Egy férfi visszalépett, hogy elengedjen valakit, aki sietett. Nem szóltak egymáshoz, mégis rend lett. Délután a csend nem hallgatott, csak figyelt. A gondolatok nem akartak válaszolni. Este, amikor a nap elcsendesedett, nem maradt kérdés. Csak az a halk bizonyosság, hogy ma is itt voltunk. Elég.Tovább olvasom…
A reggel nem sietett, csak belépett a szobába. A fény megállt az ablak peremén, mintha mérlegelne. A kávé illata lassan terjedt, nem zavart, csak ott volt. Az utcán az emberek egymás mellett haladtak, mindenkin egy láthatatlan történet. Egy férfi lehajolt, hogy felvegye a leesett papírt, majd továbbment. Senki nem figyelte, mégis számított. Délután a csend megtelt apró zajokkal: léptekkel, levegővel, el nem mondott mondatokkal. Nem volt mit hozzátenni. Este, amikor a nap elcsendesedett, nem maradt hiányérzet. Csak az a halk tudás, hogy ma is jelen voltunk. És ez elég.Tovább olvasom…