„emlék” – novellák címszó szerint

Írta: Hoffmann Ottóné Gizella 📅 2026. 02. 22. 15:25 Érzelmes ❤️ 3 👁️ 35

Pécs belvárosa lassan ébredt a nyári délutánban. A Széchenyi tér felett átnyúló árnyékok alatt a Janus Pannonius utca sarkán bújt meg a kicsi kávézó. Odabent minden illat – a fahéj, a kávé illata – a régi idők nosztalgiájának keveréke volt. Péter a sarokban egy asztalnál ült. A kávé már rég kihűlt, de kezét mégis a csésze szélén pihentette, mintha attól melegedne a szíve. Még mindig a kinti járda felé tekintett, ahol az emberek sorban haladtak el. Egyikük sem volt az, akit várt. Egyszer aztán hirtelen belépett. Igen, ez Edit volt, akire Péter várt. Fehér blúz, kócos haj és a tekintet, amit sohasem lehetett elfelejteni. A nézés, amitől a múlt, a jelen és a jövő egyetlen szívdobbanássá olvadt. Leült Péterrel szembe. Mintha csak tegnap köszönt volna el. Sok év telt el azóta, hogy…

Írta: Gyólay Karolina 💠 📅 2025. 12. 05. 01:37 Nosztalgikus ❤️ 3 👁️ 24

Nagymama unokájával régi ház muskátlis gangja előtt, a napsütötte udvarban játszik, gyümölcsfák árnyékában. A foszladozó takarón, amin ülnek, sok a játék. Kacagnak, mert a nagyi mindig viccesen beszél ilyenkor, ha játékra van idő.
– Mama, ha szeretsz, mondd „meg”?
– Jó, mondom: meg!
Nevetnek. Csillog gyermeklélek mama és unokája szemében.
– Hát persze, hogy szeretlek. Na halljam, mit szeretne az én csillagom. Tudom, valami kavarog a kobakodban.
– Mama, tudom, hogy nyár van és meleg, de úgy szeretném, ha most téli táj lenne, és hóembert építenénk.
– Hmmm, na legyen, de segítened kell benne.
Amíg én beszaladok a házba, te elmondod a varázsigét. Megegyeztünk? Az nélkül nyáron nincs hó, sem hóember. Abrakadabra…

Nagymama egy kosárral jött vissza. Félretolta a takarón a játékokat.
–…

Írta: Alexander Corvinus 💠 📅 2026. 01. 31. 19:00 Lírai mininovella ❤️ 0 👁️ 22

Mit látok minden este, a mamámat, és látom tollát forgatva nevetve.
Kisunokám, este van már, ideje lefeküdni, az álomtündér már vár.
Nem vagyok álmos, én is író leszek, mint te, mi a történet vége!
A történet vége, azt majd te befejezed, minden este hallod, átéled.
Mama, én nem tudok írni, mesevilágban élni, toll nélkül remélni.
Az utolsó lapot neked hagytam, itt a tollam is, büszkén forgasd ezután.
Álomtündér már vár, menj hát, az ágyba siess, aludni fogsz, s megtudod,
a történet vége mi lesz.
A nagymama eltűnt reggelre, madárcsicsergés közepette, a fiú felkelve,
az ágyból rohant sebesen lefelé, s látta a tollat a könyvön pihenve.
Egy pulóver, mely a fotelon maradt, különös illatot áraszt.
A nagymama illata, és könyve, tolla csak a kis kezet várta, aki megfogta.
Az utolsó…

Írta: Alexander Corvinus 💠 📅 2025. 12. 03. 17:10 Lírai mininovella ❤️ 0 👁️ 21

Hamarosan március, milyen szép lesz minden.
Látod, Anyu? Az ablakon kifelé figyelve csodás színeket látok,
gondolkozva, a múltba kapaszkodva.

A levendula virágzását látva illatát a tüdőm beszippantja.
A levendula virágzása, lelkem gyógyítva,
viszi a szél illatát.

S nem aggódom, mert a levendula szép, mellettem áll.
Nézd csak: egy lepke repül felettem.
Csapkodva szárnyaival, szólva, magasra szállva,
csillogva mondja: szeretlek.
El sosem eresztelek.

Írta: Norbert Farkas 📅 2026. 01. 19. 16:19 Nosztalgikus ❤️ 2 👁️ 21

Egy egy új vagy akár egy bizonyos nemzedék számára ismeretlen oldtimer eszköz jelenléte egy helyiségben nem várt dolgokat képes kiváltani az emberekből. Engedd meg, hogy bemutassak egy példát.

2018 utolsó napját írtuk. Bár valahogy sosem éreztem kényszert a szilveszteri bulizásra, egyszer azért egy kisebb baráti összejövetelre elrángattam magam, de csak olyan addig se zsebhokizásra herdálom az értékes életidőm alapon.

Egy közeli szomszédhoz, a Kis Janóhoz mentünk, aki egyben muter kollégája volt. A terv az lett volna, hogy már előre pofont adva a jövő évi sikertelen fogyókúrának némi chips és Cola társaságában elcsacsogunk minden random baromságról, ami épp eszünkbe jut, ám Janesz lánya, Marinett úgy döntött, ő most produkálni fogja magát, legnagyobb örömömre.

A jánnyal amúgy egy…

Írta: Aurora Amelia Joplin 📅 2026. 03. 22. 03:00 Lírai mininovella ❤️ 4 👁️ 21

A víz először csak megérint. Halkan, szinte észrevétlenül – egy hűvös csepp a bőrön, egy fodrozódó felszín, amely visszatükrözi az eget. Aztán lassan beléd simul. A tenyeredben tartod, és mégis kifolyik az ujjaid közül, mintha emlékeztetne: semmit sem lehet birtokolni, csak megélni.

Ott van a reggeli mosdás csendjében, amikor felébreszti az arcod. Ott van egy nyári tó langyos ölelésében, amikor köréd zárul, és egyszerre könnyűvé válik minden. A tengerben már erővé válik – mély, lüktető, határtalan –, amely egyszerre ringat és tiszteletet kér.

A víz emlékeket őriz. Egy gyermekkori pocsolyát, amelybe gondtalanul léptél bele. Egy esőt, amely alatt nevettél. Egy könnycseppet, amely hangtalanul végiggördült az arcodon. Mind ugyanaz a víz – más formában, más történettel.

És mégis…

Írta: Krivák-Móricz Ilona 📅 2025. 11. 22. 11:42 Nosztalgikus ❤️ 0 👁️ 21

Anekdota jelleggel

Kb. úgy 8–10 éves lehettem, amikor már az apu vitt magával mindenhova. Különös hobbija volt: sporthorgászattal foglalkozott. Az ilyen horgász kifogja a halat, megméri a hosszát, a súlyát, és utána visszaengedi a vízbe. Nem egy alkalommal versenyen is részt vett. Fantasztikus felszerelése volt: bambuszbotok, üvegbotok, speciális racsnik, amiken automata továbbítóval még 150 méterre is be lehetett lőni a horgot. És még sorolhatnám, mennyi féltve őrzött dolga volt apunak. Még nekem is volt japán üvegbotom, amolyan gyermek-méretű. Gondolom, egy vagyon lehetett ez akkoriban. Avval fogtam apunak a snecit (apró hal rabló halazáshoz). Na nem úri passzióról írok ám!

Ajánlotta a doki az apunak, hogy keressen valami számára megnyugtató elfoglaltságot, mivel a munkája igen…

Írta: Aurora Amelia Joplin 📅 2025. 12. 10. 21:20 Igaz történet ❤️ 1 👁️ 20

Pici voltam, és volt egy macim. A maci volt a mindenem. Fercsinek hívták. Nem volt már füle, a lába sokszor leszakadt, a szalma is hiányzott belőle, mégis ő volt a világon a legszebb. Egy pici kislány voltam, akit a szülei és a testvére sem tudtak szeretni úgy, ahogy szüksége lett volna rá – és Fercsi adta meg mindazt a gyengédséget, amit tőlük nem kaphattam meg.
Beitta a könnyeimet, csendben hallgatta a fájdalmaimat. Ha nem volt kihez bújnom, ő mindig ott volt. Nemcsak szeretett – örült is velem. Ő töltötte be mindazt az üres helyet, amit egy gyermek a szülei ölelésében keresne. Ő gondoskodott a lelkemről némán, szelíden. Ő adott vigaszt akkor is, amikor senki más nem tudott.
Gyakran éreztem, mintha egy angyal lakna benne. Talán így is volt. Ki tudja? Ha ő nincs, kihez bújtam volna?…