A sport-társ
Krivák-Móricz Ilona
Forrás: NET ingyenesen feltölthető kép
Anekdota jelleggel
Kb. úgy 8–10 éves lehettem, amikor már az apu vitt magával mindenhova. Különös hobbija volt: sporthorgászattal foglalkozott. Az ilyen horgász kifogja a halat, megméri a hosszát, a súlyát, és utána visszaengedi a vízbe. Nem egy alkalommal versenyen is részt vett. Fantasztikus felszerelése volt: bambuszbotok, üvegbotok, speciális racsnik, amiken automata továbbítóval még 150 méterre is be lehetett lőni a horgot. És még sorolhatnám, mennyi féltve őrzött dolga volt apunak. Még nekem is volt japán üvegbotom, amolyan gyermek-méretű. Gondolom, egy vagyon lehetett ez akkoriban. Avval fogtam apunak a snecit (apró hal rabló halazáshoz). Na nem úri passzióról írok ám!
Ajánlotta a doki az apunak, hogy keressen valami számára megnyugtató elfoglaltságot, mivel a munkája igen erősen idegfeszítő volt.
– Mit szólna a horgászathoz? – tanácsolta a doktor.
A házunkban lakott egy református tiszteletes, a Virág nagytiszteletű úr, aki apu jó barátja volt. Neki volt egy kis halászkunyhója Tason, a Márton tanyán, közel a vízparthoz. Elkezdtünk oda lejárni. Nagyon megtetszett a dolog apunak, és egy kis idő múlva meg is vettük ezt a csodapalotát. Ettől függetlenül még velünk együtt járt le a tiszteletes úr is, hisz jó barátság kötötte össze a két férfit.
Megismerkedtünk a szomszédokkal és szinte mindenkivel, aki rendszeresen vagy alkalomszerűen látogatta a horgászparadicsomot. Mindenféle foglalkozást űztek a horgászok a segédmunkástól egészen a magas beosztású vezetőkig, de még színész is volt közöttünk és nem is egy. Köztük volt Gobbi Hilda is.
Ó, Istenem! Micsoda építményekben laktunk Tason. Nekünk ugye volt egy nádból készített, nagyméretű kunyhónk, amit kátránypapírral vontak be és festettek fehérre. Belül apu egy csodás szúnyoghálót is készített gézből, hogy éjjel ne mi legyünk a vacsora. Másnak meg kiszuperált busz volt a lakhelye, de készült ott fából kalyiba, mit mondok, csodaház. Az emberi lelemény alkotta építmények tárháza vonult ott fel. Akkoriban szinte senki sem volt gazdag, de szégyen lett volna a dicsekedés.
Természetesen mindenki a horgász szenvedélyének hódolt leginkább. Azért apu is fogta a halat, s amit fogtunk, ettük is.
A délutánok, de leginkább az esték voltak számomra a legemlékezetesebbek. Pontosan tudtuk, hogy aznap ki fogta a legtöbbet, s az az illető a világ legtermészetesebb dolgának tekintette a többiek megvendégelését. Üstökben főtt a halászlé, összedobtuk, amink volt, és együtt evett a csapat. Szinte minden este.
Az egyik alkalommal egy igen szerény férfi fogta a legtöbbet. Azon a napon velünk volt Gobbi Hilda is. Megtátogatta és ezekkel a szavakkal invitálta a vacsorához:
– Drága művésznő…
Mire Hilda:
– Én itt kérem sport-társ vagyok, megértette? Semmi művésznő! Itt én is horgászom, úgy mint itt mindenki. Itt nincsenek különbségek közöttünk!
– Elnézést… – hüledezett a szegény férfi kínjában. – De azért ugye el tetszik fogadni a meghívást?
Persze hogy el – enyhült meg Hilduska. – Hisz vacsorázni én is szeretnék, természetesen magukkal.
Az aznapi vacsorának a történtek után meg is lett a híre. Sokan gyűltünk össze, és ettük az aznapi fogást. Apu is besegített, sütötte a keszeget, na meg a pontyot, hogy mindenki jóllakjon. A halászlé mellé került még jóféle bor is.
Én is ott serte-pertéltem. Kaptam is a fejemre egy barackot. Rám mosolygott Hilduska, és nevetve mondta nekem:
– Te mondhatod egyedül csak nekem, hogy nénI…
Erősen kihúztam magamat az óriási megtiszteltetésről.
2015. 05. 16.
Kb. úgy 8–10 éves lehettem, amikor már az apu vitt magával mindenhova. Különös hobbija volt: sporthorgászattal foglalkozott. Az ilyen horgász kifogja a halat, megméri a hosszát, a súlyát, és utána visszaengedi a vízbe. Nem egy alkalommal versenyen is részt vett. Fantasztikus felszerelése volt: bambuszbotok, üvegbotok, speciális racsnik, amiken automata továbbítóval még 150 méterre is be lehetett lőni a horgot. És még sorolhatnám, mennyi féltve őrzött dolga volt apunak. Még nekem is volt japán üvegbotom, amolyan gyermek-méretű. Gondolom, egy vagyon lehetett ez akkoriban. Avval fogtam apunak a snecit (apró hal rabló halazáshoz). Na nem úri passzióról írok ám!
Ajánlotta a doki az apunak, hogy keressen valami számára megnyugtató elfoglaltságot, mivel a munkája igen erősen idegfeszítő volt.
– Mit szólna a horgászathoz? – tanácsolta a doktor.
A házunkban lakott egy református tiszteletes, a Virág nagytiszteletű úr, aki apu jó barátja volt. Neki volt egy kis halászkunyhója Tason, a Márton tanyán, közel a vízparthoz. Elkezdtünk oda lejárni. Nagyon megtetszett a dolog apunak, és egy kis idő múlva meg is vettük ezt a csodapalotát. Ettől függetlenül még velünk együtt járt le a tiszteletes úr is, hisz jó barátság kötötte össze a két férfit.
Megismerkedtünk a szomszédokkal és szinte mindenkivel, aki rendszeresen vagy alkalomszerűen látogatta a horgászparadicsomot. Mindenféle foglalkozást űztek a horgászok a segédmunkástól egészen a magas beosztású vezetőkig, de még színész is volt közöttünk és nem is egy. Köztük volt Gobbi Hilda is.
Ó, Istenem! Micsoda építményekben laktunk Tason. Nekünk ugye volt egy nádból készített, nagyméretű kunyhónk, amit kátránypapírral vontak be és festettek fehérre. Belül apu egy csodás szúnyoghálót is készített gézből, hogy éjjel ne mi legyünk a vacsora. Másnak meg kiszuperált busz volt a lakhelye, de készült ott fából kalyiba, mit mondok, csodaház. Az emberi lelemény alkotta építmények tárháza vonult ott fel. Akkoriban szinte senki sem volt gazdag, de szégyen lett volna a dicsekedés.
Természetesen mindenki a horgász szenvedélyének hódolt leginkább. Azért apu is fogta a halat, s amit fogtunk, ettük is.
A délutánok, de leginkább az esték voltak számomra a legemlékezetesebbek. Pontosan tudtuk, hogy aznap ki fogta a legtöbbet, s az az illető a világ legtermészetesebb dolgának tekintette a többiek megvendégelését. Üstökben főtt a halászlé, összedobtuk, amink volt, és együtt evett a csapat. Szinte minden este.
Az egyik alkalommal egy igen szerény férfi fogta a legtöbbet. Azon a napon velünk volt Gobbi Hilda is. Megtátogatta és ezekkel a szavakkal invitálta a vacsorához:
– Drága művésznő…
Mire Hilda:
– Én itt kérem sport-társ vagyok, megértette? Semmi művésznő! Itt én is horgászom, úgy mint itt mindenki. Itt nincsenek különbségek közöttünk!
– Elnézést… – hüledezett a szegény férfi kínjában. – De azért ugye el tetszik fogadni a meghívást?
Persze hogy el – enyhült meg Hilduska. – Hisz vacsorázni én is szeretnék, természetesen magukkal.
Az aznapi vacsorának a történtek után meg is lett a híre. Sokan gyűltünk össze, és ettük az aznapi fogást. Apu is besegített, sütötte a keszeget, na meg a pontyot, hogy mindenki jóllakjon. A halászlé mellé került még jóféle bor is.
Én is ott serte-pertéltem. Kaptam is a fejemre egy barackot. Rám mosolygott Hilduska, és nevetve mondta nekem:
– Te mondhatod egyedül csak nekem, hogy nénI…
Erősen kihúztam magamat az óriási megtiszteltetésről.
2015. 05. 16.
Hozzászólások
Még nincs hozzászólás.
Jelentkezz be, hogy hozzászólhass a novellához!