A kislány, akit csak a macija szeretett

Pici voltam, és volt egy macim. A maci volt a mindenem. Fercsinek hívták. Nem volt már füle, a lába sokszor leszakadt, a szalma is hiányzott belőle, mégis ő volt a világon a legszebb. Egy pici kislány voltam, akit a szülei és a testvére sem tudtak szeretni úgy, ahogy szüksége lett volna rá – és Fercsi adta meg mindazt a gyengédséget, amit tőlük nem kaphattam meg.
Beitta a könnyeimet, csendben hallgatta a fájdalmaimat. Ha nem volt kihez bújnom, ő mindig ott volt. Nemcsak szeretett – örült is velem. Ő töltötte be mindazt az üres helyet, amit egy gyermek a szülei ölelésében keresne. Ő gondoskodott a lelkemről némán, szelíden. Ő adott vigaszt akkor is, amikor senki más nem tudott.
Gyakran éreztem, mintha egy angyal lakna benne. Talán így is volt. Ki tudja? Ha ő nincs, kihez bújtam volna? Hiszen rajta kívül senkim sem volt.
Míg élek, a szívemben őrzöm, mert Fercsi nemcsak egy maci volt, hanem pótanya, pótapa, menedék, szeretet – egy halk szárnyú, apró angyal, aki akkor is vigyázott rám, amikor még magamra sem tudtam vigyázni.
(Igaz történet)