A lemezjátszók és mikrofon mögött

Egy egy új vagy akár egy bizonyos nemzedék számára ismeretlen oldtimer eszköz jelenléte egy helyiségben nem várt dolgokat képes kiváltani az emberekből. Engedd meg, hogy bemutassak egy példát.

2018 utolsó napját írtuk. Bár valahogy sosem éreztem kényszert a szilveszteri bulizásra, egyszer azért egy kisebb baráti összejövetelre elrángattam magam, de csak olyan addig se zsebhokizásra herdálom az értékes életidőm alapon.

Egy közeli szomszédhoz, a Kis Janóhoz mentünk, aki egyben muter kollégája volt. A terv az lett volna, hogy már előre pofont adva a jövő évi sikertelen fogyókúrának némi chips és Cola társaságában elcsacsogunk minden random baromságról, ami épp eszünkbe jut, ám Janesz lánya, Marinett úgy döntött, ő most produkálni fogja magát, legnagyobb örömömre.

A jánnyal amúgy egy színjátszóba jártunk, és rendszeresen Janó fuvarozott haza vele együtt engem is, ha már szomszédok voltunk, és Maris persze állandóan énekelt, volt, hogy belemászva a fülembe, és direkt visító fejhangon, hogy finoman szólva is borsot törjön az orrom alá, ami sikerült is, hiszen 7:00–16:00-ig tartó suliidő, majd onnan hatig tartó színi tanodás foglalkozás és az ezután még rám váró tanulnivaló mellett nem igazán voltam dalos kedvemben.

Ráadásul a kiscsajnál mindig beakadt a lemez. Szerencsére aztán többnyire mire kiugrottam volna a kocsiból menet közben, Jana mindig bebizonyította, hogy bár van benne ránézésre némi „olasz” vér, a sofőri mentalitásán keresztül gyakorlatilag letagadhatatlanná válik a magyar állampolgársága.

Máig bánom, hogy nem volt nálam jegyzetfüzet, miközben percenként ismétlés és levegővétel nélkül szórta a szitokszavak és szószerkezetek igencsak szívélyes és elragadó garmadáját.

Na de visszatérve a szilveszteri bulajra, kedvenc csajszikám úgy gondolta, lapos a hangulat, és bekapcsolta a faterja karaokegépét, majd így szólt: egy kis figyelmet kérnék.

Majd elkezdte a Jégvarázs főcímdalát énekelni, mert ugye nem hallottam tőle már azelőtt is vagy hatvannyolcezerszer.

Eközben annyi kólát megittam, amennyit máskor egy év alatt nem szokásom, majd talán ennek hatására is a nyálas dal végére érve mondtam, hogy én meg tudok reppelni, és bár évszámokhoz és vaktérképekhez nem elég jó a memóriám, a PamKutya-dalok jelentős hányada valahogy megragadt a fejemben.

Több se kellett, Janó beüzemelte az évek óta csak póktanyaként funkcionáló lemezjátszóját, betett valami rapalapot, én meg nyomtam. Persze nem mindig voltam ütemben, de mindenki úgy gondolta, hogy marha menő vagyok.

Én amúgy csak meg akartam szabadulni attól, hogy ugyanazon a hangon ugyanazon másik két-három dalt is meg kelljen hallgatnom istentudja-hanyadjára, mert finoman szólva is fosásig voltam túltöltve nemcsak a Jégvarázs, hanem a Miraculous, a Titanic és az Oroszlánkirály főcímdalával, valamint a Zárjon be a gyárral is.

Titokban levideóztak reppelés közben, ezáltal kaptam egy nagyobb szerepet az aktuális színi tanodás műsorban, valamint egy valahol vicces, de legalábbis ellentmondásos és kissé szitkomklisés élményt, hogy a saját világában ellett kocka egyszer csak mindenki előtt nagy szám lesz valami random dalrafakás közepette.

Aztán hosszabb távú karrier ebből nem lett, de talán jobb is így, mert most vagy befutott repperként lennék narkós, vagy olyan, akin egy X-Faktor-válogató óta röhög a fél ország.

Viszont lett egy tök faja emlékem vagy mi.