„fény” – novellák címszó szerint

Írta: B.É. Krisztina 📅 2026. 02. 23. 15:41 Lírai mininovella ❤️ 0 👁️ 45

A mai reggel nem hozott új kinyilatkoztatásokat, csak egy halk, mélyről jövő bizonyosságot. A fény ma ott volt a konyhaasztal sarkán, mint aki tudja, hogy szívesen látott vendég. A kávé gőze sem sietett sehová: komótosan emelkedett a magasba, mintha mérné a pillanat súlyát.

Kiléptem a városba, és éreztem a tegnap felépített szentély falait magam körül. Ezek a falak nem kőből voltak, és nem dacból álltak. Egy láthatatlan, szakrális pecsét feszült a mellkasomon, és ma azt tette, amire hivatott: a külvilág zaját kívül tartotta. Az utcán a szavak ma is úgy röpködtek, mint a sebesült madarak – céltalanul, hangosan, néha követelőzve –, de a pecsét tette a dolgát.

Délután valaki megállított. Kérdezett, válaszokat várt, a figyelmemből akart kiszakítani egy darabot, mintha az járna neki…

Írta: Aurora Amelia Joplin 📅 2026. 01. 07. 01:07 Misztikus ❤️ 3 👁️ 40

Aseriel olyan helyen ébredt, amelynek ideje mérhetetlen volt. A cella falai simák voltak, se kőből, se fémből, inkább egy átmeneti anyagból, amely elnyelte a hangot. Amikor megmozdult, lépése visszhangtalan maradt, mintha a tér előre tudta volna, hogy válasz fölösleges. Az ajtón zár helyett puszta felület húzódott, és már ez az apró részlet elég volt ahhoz, hogy Aseriel megérezze: itt a megszokott rend másként működik.
Reggel egy őr lépett be, ránézett, majd zavartan kérdezte meg, mikor került ide. Aseriel nyugodtan válaszolta, hogy három éve. Az őr hitetlenkedve rázta a fejét, mert az emlékei szerint előző nap még üres volt a cella. Őszinte zavara világossá tette: itt az idő csúszik el körülötte, nem benne.
Másnap egy másik őr érkezett, aki közölte vele, hogy a kivégzés másnap…

Írta: B.É. Krisztina 📅 2026. 02. 04. 13:42 Élet ❤️ 1 👁️ 35

A reggel nem sietett, csak megérkezett. A fény megállt az ablak peremén, mintha számba venné a szobát. A kávé illata lassan terjedt, nem akart felébreszteni, csak jelen lenni.
Az utcán az emberek elhaladtak egymás mellett, vállukon apró gondokkal. Egy férfi megállt a zebránál akkor is, amikor nem jött autó. Megvárta a zöldet. A rend ettől egy pillanatra helyreállt.
Délután a csend nem volt üres. Inkább olyan volt, mint egy nyitott ablak. A gondolatok szellőztek.
Este, amikor a nap becsukta magát, nem maradt hiányérzet. Csak az a nyugodt tudás, hogy ma is jelen voltunk. És ez elég.

Írta: B.É. Krisztina 📅 2026. 03. 03. 18:17 Élet ❤️ 0 👁️ 35

A reggel nem sietett. A fény óvatosan végigsimított a falon, megállt egy porszemnél, mintha számítana. A kávé gőze lassan felszállt, nem akart felébreszteni, csak jelen volt.
Az utcán az emberek egymás mellett haladtak, mindenkin egy apró történet. Egy férfi megállt, hogy visszategyen egy elmozdult széket a teraszra. Senki nem figyelte, mégis rend lett.
Délután a csend nem volt üres, hanem megtartó. A gondolatok nem siettek tovább, csak ott maradtak.
Este, amikor a nap elcsendesedett, nem maradt hiányérzet. Csak az a halk tudás, hogy ma is jelen voltunk. És ez elég.

Írta: Gáll Zoltán 📅 2025. 11. 15. 14:56 Lírikus ❤️ 1 👁️ 34

Tudom, hogy néha elnehezedik a lelked. Hogy van, amikor a csend is fáj, és minden lélegzet súlyosabb, mint az előző. Tudom, hogy vannak napok, amikor a fény elhalványul, és úgy érzed, nincs erőd továbbmenni. Amikor a világ túl nagy, és te túl kicsi vagy benne. Amikor minden, amit hittél, amit szerettél, amit felépítettél, hirtelen szétesni látszik a kezeid között.

De hadd mondjam el neked: nem vagy egyedül.

Van valaki, aki mindig ott áll melletted. Nem látod őt, mert a szemeid a földi fájdalmakra szegeződtek, de ő ott van. Csendben, türelmesen, mozdulatlanul vár.
Ő az őrangyalod.
Nem jön zajjal, nem érkezik fénycsóvában, csak egy halk érintésben, egy melegségben, amit akkor érzel, amikor épp össze akarsz omlani.
Ő az, aki akkor is hisz benned, amikor te már nem hiszel…

Írta: Aurora Amelia Joplin 📅 2025. 11. 07. 22:32 Misztikus ❤️ 0 👁️ 34

A régi levéltár legfelső polcán porosodott egy pergamen, melyet madártollal írtak, és egy különös pecsét zárta: egy apró toll lenyomata viaszban. A legenda szerint ez a pecsét csak akkor engedett, ha az olvasó szíve elég tiszta volt. Amikor Aurora megérintette, a viasz halk roppanással engedett, és fény áradt belőle, mintha egy ajtó nyílt volna meg régen elfelejtett tudáshoz.
A sorok nem pusztán történetet meséltek: madarak dalát, puha szelek hívását és tudást hordozták.
A végén ez állt: A szárny nem mindig kívül nő. A szívben. Ott tud repülni igazán.
Aurora mosolygott. A madártoll melege a szívében maradt most már egész életen át.

Írta: B.É. Krisztina 📅 2026. 02. 09. 13:24 Filozófikus próza ❤️ 0 👁️ 32

A reggel nem sietett, csak tudomásul vette magát. A fény megállt az ajtófélfán, mintha mérlegelne. A kávé gőze felszállt, majd eltűnt, ahogy a gondolatok szoktak.
Az utcán az emberek elhaladtak egymás mellett, mindenkin egy láthatatlan nap. Egy nő megállt a bolt előtt, előbb zsebre tette a kezét, csak utána lépett be. A mozdulat rendet tett benne.
Délután a csend hosszabb lett a mondatoknál. Nem volt mit hozzátenni. A dolgok a helyükön maradtak, még azok is, amelyek hiányoztak.
Este, amikor a nap elengedte magát, nem maradt elszámolnivaló. Csak az a halk tudás, hogy ma is jelen voltunk. Elég.

Írta: Aurora Amelia Joplin 📅 2025. 11. 23. 04:12 Önismereti ❤️ 1 👁️ 30

Ma este végre csend van bennem.
Nem azért, mert minden rendeződött… hanem mert elfáradtam a harcban, és letettem a kardot.
És ahogy letettem, valami különös történt: nem estem össze. Megmaradtam.

Sokáig hittem, hogy az erő azt jelenti, hogy nem török meg.
Ma már tudom: az erő az, amikor megengedem magamnak, hogy összetörjek, és mégis felállok.

Itt állok most, saját árnyékom és saját fényem között.
A hold mögöttem lassan emelkedik, mégsem a hátamat világítja, hanem a mellkasomat.
Nem kívülről ragyog rám — belülről indul.

Minden seb, minden veszteség, minden csend egy darab fény lett bennem.
Nem takarom el már.

Futottam sokáig…
az után, aki nem látott,
az után, ami nem volt az enyém,
az után, amiről azt hittem, boldoggá tesz.
Ma először nem futok.
Nem várok.
Nem…