„fény” – novellák címszó szerint

Írta: Aurora Amelia Joplin 📅 2025. 09. 29. 22:27 Önismereti ❤️ 1 👁️ 26

A nap lassan merült alá a horizont mögé, az ég tüze szétterült a vízen. A hullámok közt egy horgony ringott, mint valami örök emlékeztető.
– Miért állsz itt, egyedül, az idő és a fény közepén? – szólalt meg a Nap, aranyló sugaraival simogatva a horgonyt.
– Azért, mert meg kell tartanom azt, ami sodródna – felelte a Horgony, mély hangon, amelyet a tenger is visszhangozni kezdett. – A hajók, az emberek, az álmok… mind hozzám kötődnek, amikor megállnak egy-egy állomáson az életükben.
– És nem nehéz ez neked? – kérdezte a Nap, mintha csak egy régi barát féltő szavait küldené.
– Nehéz. Mert sokan félnek megállni. Azt hiszik, ha horgonyt vetnek, eltévednek az útjukról. Pedig néha a megállás maga a cél – suttogta a Horgony, miközben a hullámok gyengéden csapkodták.
Ekkor a Tenger is…

Írta: Aurora Amelia Joplin 📅 2025. 11. 07. 22:32 Misztikus ❤️ 0 👁️ 34

A régi levéltár legfelső polcán porosodott egy pergamen, melyet madártollal írtak, és egy különös pecsét zárta: egy apró toll lenyomata viaszban. A legenda szerint ez a pecsét csak akkor engedett, ha az olvasó szíve elég tiszta volt. Amikor Aurora megérintette, a viasz halk roppanással engedett, és fény áradt belőle, mintha egy ajtó nyílt volna meg régen elfelejtett tudáshoz.
A sorok nem pusztán történetet meséltek: madarak dalát, puha szelek hívását és tudást hordozták.
A végén ez állt: A szárny nem mindig kívül nő. A szívben. Ott tud repülni igazán.
Aurora mosolygott. A madártoll melege a szívében maradt most már egész életen át.

Írta: Gáll Zoltán 📅 2025. 11. 15. 14:56 Lírikus ❤️ 1 👁️ 34

Tudom, hogy néha elnehezedik a lelked. Hogy van, amikor a csend is fáj, és minden lélegzet súlyosabb, mint az előző. Tudom, hogy vannak napok, amikor a fény elhalványul, és úgy érzed, nincs erőd továbbmenni. Amikor a világ túl nagy, és te túl kicsi vagy benne. Amikor minden, amit hittél, amit szerettél, amit felépítettél, hirtelen szétesni látszik a kezeid között.

De hadd mondjam el neked: nem vagy egyedül.

Van valaki, aki mindig ott áll melletted. Nem látod őt, mert a szemeid a földi fájdalmakra szegeződtek, de ő ott van. Csendben, türelmesen, mozdulatlanul vár.
Ő az őrangyalod.
Nem jön zajjal, nem érkezik fénycsóvában, csak egy halk érintésben, egy melegségben, amit akkor érzel, amikor épp össze akarsz omlani.
Ő az, aki akkor is hisz benned, amikor te már nem hiszel…

Írta: Aurora Amelia Joplin 📅 2025. 11. 22. 01:15 Misztikus ❤️ 3 👁️ 26

A hold ragyogó fénye bevilágította a várost. A tető peremén két angyal ült: az egyik fehér szárnyakkal, a másik feketével.

A fehér szárnyú angyal gyönyörű volt. Ő volt Anase. Ruhája lágyan omlott végig a köveken, hajának aranyló színe finoman keretezte az arcát.

Mellette a fekete szárnyú angyal némán figyelte a mélységet. A fájdalom túl régóta volt a társa. Őt Eszminek hívták, de ezt a nevet kevesen merték kimondani.

– Eszmi… – törte meg a csendet Anase. – Még mindig figyeled és hallgatod a világot odalent.

– Hallgatom – válaszolta Eszmi halkan. – Bárhová fordulok, mindenkihez tartozom… és sehová sem.

Anase oldalra fordult, és óvatosan a vállához ért.
– Nem erre születtél. Nem ez vagy te. Eltévedtél.

Eszmi félrenézett.
– Dehogynem. A menny már nem az otthonom. A pokol…

Írta: Aurora Amelia Joplin 📅 2025. 11. 23. 04:12 Önismereti ❤️ 1 👁️ 30

Ma este végre csend van bennem.
Nem azért, mert minden rendeződött… hanem mert elfáradtam a harcban, és letettem a kardot.
És ahogy letettem, valami különös történt: nem estem össze. Megmaradtam.

Sokáig hittem, hogy az erő azt jelenti, hogy nem török meg.
Ma már tudom: az erő az, amikor megengedem magamnak, hogy összetörjek, és mégis felállok.

Itt állok most, saját árnyékom és saját fényem között.
A hold mögöttem lassan emelkedik, mégsem a hátamat világítja, hanem a mellkasomat.
Nem kívülről ragyog rám — belülről indul.

Minden seb, minden veszteség, minden csend egy darab fény lett bennem.
Nem takarom el már.

Futottam sokáig…
az után, aki nem látott,
az után, ami nem volt az enyém,
az után, amiről azt hittem, boldoggá tesz.
Ma először nem futok.
Nem várok.
Nem…

Írta: Kendi 📅 2025. 11. 23. 11:02 Romantikus ❤️ 1 👁️ 21

A sziklák peremén állt a torony, mintha az idő feledte volna ott, egy olyan világ határán, ahol a valóság és a legenda egymásba olvad. Üvegből épült törzse áttetszően ragyogott a napfényben, és aki közelebb merészkedett, megpillanthatta benne a váratlan csodát: egy sellőlányt, aki maga volt a csendbe zárt mozdulat.

Hosszú, rézvörös haja lassan ringott a vízben, ahogy a tenger hullámai odalent nekicsapódtak a köveknek. Tekintete a horizont felé kalandozott, ahol egy régi, háromárbocos hajó közeledett, mint egy elfeledett történet újraéledő szereplője.

A toronyba zárt lény nem tűnt rabnak. Inkább őrizte a helyet, mintha valamiféle titok vagy ígéret kötötte volna oda. A sziklák felett fészkelő madarak körberepülték, mintha tisztában lettek volna vele, hogy nem egy közönséges teremtmény…

Írta: Alexander Corvinus 💠 📅 2025. 12. 03. 16:06 Fantasy ❤️ 0 👁️ 10

A történet hidegben kezdődik, este, az erdőben, farkasok vonyítása közepette.
Csillogó fény, mely mindig világít és a gyermekek álmán segít, ma este kihunyt,
s aludni senki nem tudott. A sötét felhők eltakartak mindent,
s a kislány szeme csak az eget figyelte, félve, merengve.

– Anyu, nem tudok aludni… csak dörzsölöm a szemem, a felhőket nézem.

– A jégkristály, kislányom… a hercegnő, a tündér őrzi utadat,
védi álmodat, mint minden este. De ma este hiába kereste.

– Nyitva van az ablak, hideg van, mindjárt becsukom.
Hunyd be a szemed, aludj, kislányom, csak nyugodtan…
a tündér eljön biztosan.

– De hideg van… mindegy, anyu elment. Kiülök az ablakba,
esernyővel talán látom a tündért… el vagyok keseredve.
Bár csak tündér lennék én is! Repülnék a magasba,
csillogó fényeket…

Írta: Alexander Corvinus 💠 📅 2025. 12. 03. 17:15 Lírai mininovella ❤️ 0 👁️ 9

Megint egy este… a gyertya fényét figyelve,
szorítom a könyvem, gondolkodva, a holdat nézve.
Szépek a betűk, hideg van, a szemem lassan fárad.

– Mondd, mit akarsz tőlem, könyv?
Mi az, amiért viszed a szívem minden este, örökké, örökre?

– Olvass el engem – szólt a könyv, lapjait széttárva,
a szélfúvás közepette.
A kislány felemelte, remegve.

– Mikor az első gyerek elnevette magát a földön,
nevetése ezer darabra tört.
Ebből lettek a tündérek.

– Tündérek nem is léteznek… hazudsz. Hiába.
Kezemben tartalak, olvaslak.
Kezeimből nem szabadulhatsz, nekem nem hazudhatsz!

– Míg nem olvastál el, felettem nem rendelkezel.
Olvass el, és meglátod… ma este megtudod,
mi a kívánságod.
Mert ha elolvasol, a kívánságod reggel teljesül.