Gyakran eszembe jut, főleg így karácsony előtt, ez a kis történet, amit most elmesélek nektek. Régen történt az eset, kis másodikos voltam. Néhányan viszont már a „nagyénekkar” tagjai voltunk, és a Télapó-ünnepélyre készülődtünk. Hogy fellépésünk sikeres legyen, a tanító nénink (aki mellesleg az édesanyám volt) minden nap az utolsó óra első felében megengedte nekünk, hogy gyakoroljunk az énekkarral. Így volt ez azon a napon is. Befejeztük a próbát Gabika tanító nénivel, aki az énekkart vezette, és siettünk vissza az osztályba. Megrohantuk a tanító néninket, és megkérdeztük tőle, hogy ki az a Csitki. – Kicsoda? – nézett ránk értetlenül. – Hát a Csitki! – vágtuk rá kórusban. – Sosem hallottam még Csitkiről… – Pedig a dalban benne van, hogy Csitki kopog… A tanító néni elnevette…Tovább olvasom…
Igaz történet alapján mesélte nekünk drága édesapám sok-sok évvel ezelőtt… Pataki Sándor szorgalmas, kiváló munkát végző ácsmester volt. Munkahelyén nagy tiszteletnek örvendett, barátai is szerették, mivel őszinte, barátságos és mindig segítőkész volt. Sándor imádta a feleségét, csak neki és a munkájának élt. Egy napon nagy öröm érte: felesége egészséges kisfiúnak adott életet. Mivel a kisfiú Márton napján született, a Márton nevet kapta. Pataki Sándor ezután még szorgalmasabban dolgozott, hiszen a kis jövevény érkezése természetesen többletkiadást is jelentett. A kis Márton szépen fejlődött, édesanyja féltő gonddal nevelte őt. A szülők elhatározták, hogy építenek maguknak egy kis házat. Ettől kezdve Sándor keresete nagy részét a bankba tette. A karácsony a kis Mártonnak – aki…Tovább olvasom…
Péter egy elhagyatott kis házban élt a nagymamájával, egy hóval borított erdő szélén. A házuk távol volt mindentől. Nem voltak más gyerekek, akikkel játszhatott volna, és mivel édesanyja külföldön dolgozott hosszabb időkre, sokszor egyedül maradt. Péter mindig próbált erős lenni, próbált örülni a napnak, de néha az egyedüllét, anya nélkül, elviselhetetlenül nehéz volt számára. Mikor a tél igazán megérkezett, és a hópelyhek hangtalanul hullottak a földre, Péter minden este a kis asztalnál ült, és levelet írt Télapónak. Az ő kívánsága most más volt, mint a többi gyereké: ő nem játékot vagy csokit kért, hanem valami sokkal fontosabbat. Egy este, amikor a lámpa fénye halványan világította meg a szobát, Péter újra papírt és tollat vett a kezébe. Kedves Télapó! Most, hogy elérkezett…Tovább olvasom…
Balázs az asztal fölé görnyedve írt, nagyon összpontosított, nyelve hegyét ajkai közé szorította. Anya benézett a szobába, elégedetten vette tudomásul, hogy másodikos kisfia szorgalmasan írja a leckéjét. Ki is ment apához, s rögtön be is számolt neki: – Valami nincs rendben ezzel a gyerekkel, saját magától kezdett leckét írni. – Lehet, hogy megkomolyodott… – válaszolta apa. Pár perc múlva megjelent a szobában Balázs. – Készen is vagy a leckével? – kérdezte anya. – Igen, készen vagyok, de nem a leckével, hanem a levéllel. – Milyen levélről beszélsz? – kérdezte apa. – Felolvasom – mondta a kisfiú, és felolvasta a levelet: „Kedves Télapó! Tudom, hogy még csak március van, de azért írok neked ilyen korán, hogy időben megkapd ezt a levelet. Tavaly is írtam neked, semmi másra nem…Tovább olvasom…
Nem akart ingatlan jogász lenni. Az, ami igaz, hogy jogászprofesszorai egytől egyig nagy jövőt jósoltak a számára, de ő inkább úgy gondolta, hogy ez is puszta véletlen lehetett csupán. A belváros patinás, modern építészeti megoldásokkal operáló, amolyan „luxusnegyedében” volt az irodája, és kisebbfajta büszke megelégedettség érzés hatotta át, valahányszor autóját leállította az épület előtt, és magassarkú, kopogó cipőjében tekintélyt, komoly méltóságot sugallva végiglépkedett a folyosón. És még saját irodai asszisztenst is kapott, aki az ún. piti ügyekkel foglalatoskodott. – Szia… Na, mi újság? – kérdezte csinos titkárnőjét, aki éppen szokásos cappuccinóját kortyolgatta az élvezetek extázisaként, és – nagy általánosságban – ilyen esetekben nem lehetett hozzászólni, hiszen nem…Tovább olvasom…
16+ – A mű korhatáros tartalmat tartalmaz.
Mennyire szánalmas, ócska dolog már, ha az ember mondjuk pont szentestén szakít párjával, nem?! Jennifer húszas éveiben járt, és alig várta, hogy szuperszexis, izmos tesztoszterontitán pasija, Ákos végre valahára megkérje a kezét, és végre gyerekeket szülhessen neki. – Kiscicukám, pattan ide mellém, jó… – kérte, amikor feldíszítették a háromméteresnek tűnő, ám igazából alig százhetven centis normandiai ezüstfenyőt, melyet trendi módon, stílusosan fel is díszítettek. – Annyira szupi, bébi, hogy együtt vagyunk! Annyira szeretlek, és szeretnék tőled kisbabákat is! Jennifer pontosan tudta magáról, hogy naiv, gyerekes ábrándokat kerget, mégis annyira álomszerűnek tűnt ez az egész, hogy inkább romantikus tündérmesébe ringatta magát, még ha – legalábbis egyelőre – fogalma sem igen…Tovább olvasom…
Hogy őszinte legyek, számomra a karácsony az idők során egyre inkább kezdett egy ugyanolyan szürke hétköznappá válni, mint egy átlagos szombat. Sőt, néha napján egyenes tortúrának éltem meg az ünnepi időszakot. A takarítás, a bútorhurcibálás, a tény megértetése a mentálisan ókorban ragadt grószékkal és tesóikkal, hogy írással foglalkozom, és nem földműveléssel meg gyári munkával, meg hogy még nem fogok megházasodni, a vezetés stresszforrását pedig kösz, de inkább egy életre elkerülöm. Meg persze a tanulni való, melynek tudata rendszerint egy az egyben nyírta ki a maradék ünnepi hangulatom is kisdiákként. Bár anno ezt lehet, nem teljesen így éltem meg, utólag átértékelődött bennem 2k20 karácsonya. Ugyanis ironikus módon pont a korlátozások hatására lett szabadabb az ünnep. Amikor nem…Tovább olvasom…