KARÁCSONYI SZERZŐDÉS KÉT SZÍV KÖZÖTT

Nem akart ingatlan jogász lenni. Az, ami igaz, hogy jogászprofesszorai egytől egyig nagy jövőt jósoltak a számára, de ő inkább úgy gondolta, hogy ez is puszta véletlen lehetett csupán.

A belváros patinás, modern építészeti megoldásokkal operáló, amolyan „luxusnegyedében” volt az irodája, és kisebbfajta büszke megelégedettség érzés hatotta át, valahányszor autóját leállította az épület előtt, és magassarkú, kopogó cipőjében tekintélyt, komoly méltóságot sugallva végiglépkedett a folyosón.

És még saját irodai asszisztenst is kapott, aki az ún. piti ügyekkel foglalatoskodott.

– Szia… Na, mi újság? – kérdezte csinos titkárnőjét, aki éppen szokásos cappuccinóját kortyolgatta az élvezetek extázisaként, és – nagy általánosságban – ilyen esetekben nem lehetett hozzászólni, hiszen nem látott, és nem hallott.

– Ó… – lepődött meg, hogy testközelből láthatja főnökét. – Semmi különös, csak gondoltam, míg meg nem érkezel, addig elkortyolgatom a kávécskámat, persze csak a szabad?! És mellesleg feldíszítettem a karácsonyi dekorációt is, mert tudom, mennyire adsz a formaságokra! – nézett rá kérdő boci szemekkel, tétován.

– Csak egészen nyugodtan, és ha végeztél, szeretnélek megkérni, hogy a szükséges ingatlan akták összes anyagát rakd ki az asztalomra. Egyébként szép lett a karácsonyi dísz is, szép napot! – vetette még oda, amint tovább lépkedett irodája felé.

Az iroda tágas helység volt. Talán a legnagyobb helyiség már az épületen belül, mégis nagyon sokszor úgy érezte, hogy nincsen elegendő szabad tere, hogy kitölthesse azt a fajta különös hiányt, ami körbevette.

Már egy ideje gondolkodott rajta jócskán, hogy miért választotta a szakmai karriert a családi boldogság helyett, és persze ilyen esetekben kicsit mindig is hajlamos volt hazudni magának, amikor azt vallotta: egyszerűen csak így alakult. Ugyanakkor nagyon szeretett volna végre egy normális, rendes párkapcsolatot, és talán még egy-két gyereket is, akikre rápazarolhatja elkényeztetésnek szánt tartós, és egyetemes szeretetét, ám valamiért az utóbbi öt-tíz évben ez az idillikus terve is rendre csődöt mondott.

„Vajon miért történhetett ez?!” – tette fel magának jó sokszor a megkerülhetetlen kérdést. Talán azért, mert igazándiból a sikeresség, és a szakmai előbbrejutás mindig is elsőbbséget élvezett az átlagos élet hétköznapi csodáinál?!

Minél inkább agyalt ezen, annál jobban nem sikerült megoldást találnia igazándiból, miért is siklott ki ennyire váratlanul magánélete.

Igaz, ami igaz, randizott befolyásos, és tehetős, főként üzletember férfiakkal is, ám hamar kiábrándult belőlük, különösen akkor, amikor hamar rájöhetett, hogy a nagyhatalmú, befolyásos emberek többségét egyáltalán nem érdeklik az egyszerű élet problémái, ám minden esetben a felszínesség, a csillogó látszatvalóság abszolút, és megingathatatlan fenntarthatóságát akarják bármi áron megvalósítani, más szóval elsősorban egy trófe feleséget akarnak maguk mellé, aki – nagyon sok esetben – úgy viselkedik, akár egy viasz, bólogató bábú, és csak bazsajognia és mosolyognia illik, és jópofiskodnia ország-világnak, hiszen egy ilyen felszínes álvilágban az őszinte, és igazi érzelmek fabatkát sem igen érnek, és mit se számítanak. Titkárnője valamivel reggel nyolc óra pár perckor hozta be az akták halmazait, és igyekezett óvatosan lepakolni a nagyméretű mahagóni íróasztalra.

– Mi tartott ilyen sokáig?! – lepődött meg, amikor meglátta az aktakupacokkal zsonglőrként egyensúlyozó titkárnőjét.

– Van neked arról fogalmad, mekkora fáradtságba kerül, mire az ember ábécésorrendben minden szükséges információt és papírdarabot összerak?! – tette csípőre a kezét a kollégája, mintha láthatatlan máris megharagudott volna valakire.

– Nos, ténylegesen sajnálom, hogy igényt formáltam a szolgálataidra, de tudtommal még te dolgozol nekem, és nem fordítva. – nézett rá kérdőn, mint akinek teljes mértékben igaza van.

– Jól van már, na! Fogtam az adást! Itt vannak az akták mind egy szálig! Most pedig bocsáss meg, és visszamegyek a szolgálati helyemre, mert valakinek azt a melót is el kell végeznie! – azzal fogta magát, mint egy hivalkodó, és önérzetében megsértett pávamadár, és visszatért saját asztala, és telefonja mellé, hiszen biztos volt benne, hogy a nap folyamán még bőséggel akad majd tennivalója.

Időközben átnézte az összes ingatlanokkal foglalkozó aktát, és a legelső ügyfélre nem is kellett olyan sokat várni, már fél kilenckor ott volt.

Egy idősebb, bottal járó, nyugdíjas bácsi volt, akinek a családi házát jelzálog terhelte, és tanácsot szeretett volna kérni, hogy most mi tévő legyen.

– Üdvözlöm, Kádas úr! – nyújtott kezet, miután felállt kényelmes irodai székéből. – Foglaljon kérem helyet. Miben segíthetek?! – nézett rá türelmesen, és megvárta, míg az öreg elkezdi.

– Jó napot, kisasszony! Lenne egy családi házam, viszont attól rettegek, hogy a nyugdíjam sem elég rá, hogy a közüzemi számlákat, és egyéb tartozásaimat kifizessem… – vallotta be erős bűntudattal.

Érződött rajta, hogy egykor büszke ember lehetett, akinek minden bizonnyal volt tartása, mert most valósággal szégyellte, hogy olyasmit kér, amire talán nincs, és nem is lehet joga.

– Nos, hát… igen… Az első kérdésem, hogy vannak-e családtagjai, vagy rokonai, akik kezességet vállalhatnának azért, hogy a szóban forgó tartozásait, és egyéb adósságait törleszthesse?!

Az öreg, aggastyánkorú ember tanácstalanul, tétován nézett rá, mint egy félős kisgyerek, aki már attól is fél, ha nem helyes választ mond a szigorú felnőtteknek.

– Jaj, kisasszonyka! Volt egy gyönyörű feleségem, akit rákos lett, és a felnőtt gyerekeim, unokáim pedig nem igazán akarnak már törődni, foglalkozni velem. Tudja, kérem, így van ez! Ha az ember megöregszik, hirtelen már a kutyának sem kell! – az öreg hangja recsegő, repedt fazékra hasonlított, és annyira törődött, és szomorú volt, hogy azonnal megesett rajta a szíve.

– Drága Kádas úr! Ne tessék ennyire szomorúnak lenni, mert akkor szomorúságában nekem is muszáj osztoznom! Megígérhetem, hogy csak találni fogunk valami megoldást! Van most magánál pénz? Evett ma valamit? – tett fel egy sor szükséges, de kissé tolakodó kérdést.

Az öreg tanácstalanul meredt rá, majd kinyögte, hogy ma még egy falatot sem evett.

– Várjon csak egy pillanatra! – azonnal felvette a mobilt, és egy ételrendelő applikáció segítségével máris két adag meleg, főtt ételt rendelt az irodájába, ami alig tíz percen belül már meg is érkezett. Ezt Önnek adom. Fogyassza el jó étvággyal.

– Jaj, kisasszonyka! A jó Isten fizesse meg, hogy ilyen nemeslelkű hozzám… – rebegte az öreg elfuló hanggal, miközben szinte azonnal falatozni kezdett.

Amikor végzett az evéssel, a jogász hölgy megígérte, hogy mindent el fog követni, hogy biztosan elkerülhessék a jogi hercehurcát, és a pénzügyi boszorkányüldözést.

– Tessék nyugodtan hazamenni, és megnyugodni egy kicsit! Kézben tartom a dolgokat! Ne tessék aggódni! – felállt, és kikísérte a megtört öregembert. A következő ügyfele viszont már korántsem volt ennyire kedves és bűnbánó. Egy harmincas éveiben járó, flegma, arrogáns üzletember volt, akinek pusztán csak egyetlen kérdés körül forgott egész élete, nevezetesen, miként és hogyan tud úgy ügyeskedni, hogy adókedvezményekben részesüljön, és hogyan úszhassa meg, hogy több milliót érő ingatlanjai után kelljen neki még plusz milliókat fizetnie.

– Nézze, kedves uram! Ez sajnos nagyon sok dologtól függ, és nem olyan egyszerű, mint ahogyan azt Ön elképzeli! – válaszolt kimért tárgyilagossággal a feltett kérdésekre.

Jócskán erős lélekjelenlétre volt szüksége, hiszen jól ismerhette már ezeket a kiállhatatlan felszínes alakokat, akiktől valósággal a hányingerérzés kerülgette.

– Ezt én is tudom, tündérem, de azért egy kis sumáksággal mégiscsak célt lehetne érni, vagy nem?! – az üzletember egyszerre flörtölni akart, és azt hitte, macsó menőségével egy füst alatt tartós hatást is gyakorol a jogásznőre, ám elképzelése csúfos bukásra volt ítélve, hiszen most a jogásznőn volt a sor, hogy kikérje magának ezt a fajta erősen provokatív, és helytelen viselkedési formát.

– Bocsánat, kedves uram! Minek nevezett az imént?! – szúrós, villogó kék szemei semmi kétséget se hagytak afelől, hogy sértve érzi magát a szöveg miatt.

– Jaj, cicabogár! Ebből miért kell ekkora feneket kerekíteni, mi?! Ha gondolod, szívesen elhívlak valami négycsillagos helyre vacsizni! Na, mit szólsz hozzá?! – tett fel egy másik otromba, tolakodó kérdést.

– Attól tartok, kedves uram, hogy itt nem segíthetünk magának! De ha egy másik irodánál próbálkozna, azt nagyon megköszönném! – megnyomott egy gombot az asztalán lévő kis készüléken. – Kérlek, kísérd ki az urat az épületből! – utasította beosztottját szigorúan.

A titkárnő azonnal a szobában termett, és az ámuló férfihoz lépett, akinek megfogta a karját, és már mentek is kifelé.

„Mégis mi a frászt képzelt ez magáról, hogy ki vagyok én?! Egy egyszerű prostituált?!” – morfondírozott magában.

Ebédidőre járt, és arra gondolt, bekap egy-két falatot, hátha attól majd jobban fog menni a munka.

Éppen csak beleevett tofus kínai tésztájába, amikor egy harmincas éveiben járó, frissen borotvált, szemüveges, szimpatikus férfi lépett be az irodába, aki egy kissé félős szőkehajú kislány kezét fogta, akit vezetett.

– Ö… üdvözlöm, miben segíthetek… – váratlanul megdobbant a szíve, és nem is tagadhatta, hogy mélységes rokonszenvet érzett az ismeretlen férfi és imádnivaló kislánya iránt.

– Kicsim! – hajolt le a kislányhoz a férfi. – Beszélnem kell ezzel a nagyon kedves nénivel, de te ne félj semmitől. Apu mindig vigyázni fog rád!

– Apuci… miért vagyunk itt? – kérdezte alig hallható egérkehangon a kislány.

– Azért, édesem, mert van néhány fontos dolog, amit apunak muszáj elintéznie. Te addig kérlek, maradj csendben, jó?! – kérte kedvesen, miközben megpuszilta gömbölyded arcocskáját.

A jogásznő ment most a kislányhoz, és ugyanúgy kedvesen lehajolt hozzá, hogy egy magasságba kerülhessenek.

– Szervusz! Hogy hívnak? Én Maya vagyok… – nyújtott kezet, és megvárta, míg a bizalmatlan kislány is beleteszi pufók kezecskéit az övébe.

A kislány még mindig tétován apja felé sandított, mert félt az idegenektől, mire apja barátságosan bólintott, így jelezve, hogy elárulhatja a nevét.

– Az én nevem Fanni… – jelentette ki valamivel több bátorsággal.

– Nagyon szép neved van, Fanni! Örülök, hogy találkoztunk… Megengeded nekem, hogy apukáddal beszélgessek egy kicsit?

A kislány tétován bólintott.

– Köszönöm szépen, drága vagy! Mondd csak? Szereted a plüssállatokat?

A kislány bólintott, és csillogni látszott a tekintete.

– A kolléganőmnek is rengeteg plüssállata van, mert megnyugtatja! – íróasztalán lévő gyorshívógombot nyomta meg, mire azonnal megjelent az ajtóban az mindig tettrekész titkárnő.

– Szólítottál? – kérdezte.

– Igen, ami azt illeti! Szeretném, ha játszanál egy kicsit Fannival, oké?!

– Hát… persze… – felelte, majd bemutatkozott a megszeppent kislánynak, és kiment vele kézen fogva a másik irodahelyiségbe.

– Elnézését kérem, kedves ügyvédnő, hogy csak így beállítottunk, de úgy alakult, hogy ma én vigyázok a gyönyörű kislányomra… – szabadkozott kissé szégyenlősen a férfi, és kicsit le is hajtotta a fejét, mint akinek sok bűne van.

– Gyönyörű kislánya van, kedves uram! Sokszor gratulálok hozzá! – nem vette észre, de a kijelentésre úgy elpirult, akár egy szerelmes kamasz, aki alig várja, hogy megízlelhesse a szerelem gyönyöreit.

– Hát nagyon szépen köszönöm… napról napra egyre jobban hasonlít az anyukájára… – vallotta meg őszintén.

– Megkérdezhetem, hogy milyen ügyben keresett fel? – tért váratlanul a tárgyra a nő.

– Sajnos a volt apósom váratlanul elhunyt, és a végrendeletében bizonyos dolgokban megemlíti az én és a kislányom nevét is. Sajnos a jogi területeken néminemű aprócska analfabétizmussal küszködök, és abban szeretném kérni a segítségét, hogy mit is szükséges ilyen esetekben csinálni? – vallotta be őszintén.

Az ügyvédnő már sokszor elképzelte magában, hogy milyen is lesz, ha végül majd találkozni fog a nagybetűs igazival, de azt még romantikus álmaiban sem hitte volna, hogy éppen ehhez a férfihoz fog kötődni, nem mintha nem lett volna jóképű, stílusosan elegáns, és hihetetlenül gondoskodó szülő.

Ezek mind-mind plusz jópontokat értek az ún. titkos pasiskálán, melyet elsősorban saját magának talált ki, hogy ezzel is jelképesen igyekezzék kategorizálni az embereket.

– Ez csak természetes, kedves… Bocsásson meg, még a nevét sem tudom… – szabadkozott.

– Ó, milyen faragatlan vagyok… – dorgálta meg kissé színpadiasan önmagát. – Dr. Deák Olivér vagyok… – nyújtott kezet, és ahogy az ügyvédnő is kezet nyújtott, és először szorította meg enyhén a férfi kezét, mintha máris működésbe lépett volna kölcsönösen kettejük között a titkos kémia.

– Nos, igazán örvendek, kedves Olivér! Hozott esetleg bármilyen fajta hivatalos dokumentumot a végrendeletről, illetve egyéb dolgokat illetően?! – tette fel szokásos kérdéseit.

– Természetesen… – a férfi azonnal kipattintotta műbőr tekintélyt, és hivatalos eleganciát sugalló aktatáskáját, és a szükséges dokumentumokat máris átadta az ügyvédnőnek.

– Látom, Ön mindenre felkészült, kedves Olivér! Ez dicséretes… – a heves szívdobogását egy korty vízzel igyekezett többé-kevésbé kordában tartani.

Miközben fontos, lényeges ügyeket beszéltek meg, az ügyvédnő titkárnője egyre jobban összebarátkozott a férfi kislányával, és nagyon jót játszottak, és mulattak mindenféle plüssállat társaságában, később pedig sokat rajzoltak is közösen.

Mire a hivatalos megbeszélés véget ért, és a férfi kilépett az ajtón, hogy ismét magához ölelje hiányzó, tüneményes kislányát, az egész világ új alakban, és összefüggésekben kezdett körvonalazódni.

– Akkor a továbbiakat majd még megbeszéljük, kedves Olivér! Igazán nagyon örülök, hogy megismerhettem Önt, és gyönyörű kislányát. – lehajolt a megszeppent szőkehajú kis hercegnőhöz. – Kérlek, vigyázz apukádra is! – gyöngéden megsimogatta a fejét.

– Kérem, ha bármiben tudok még, nagyon szívesen segítek! – újabb bensőségesre sikeredett kézfogásuk mintha csak már előre jelezte volna kettejük számára, hogy egész biztosan fognak még ők találkozni ebben a nagybetűs életben.