Helga egyszer már tényleg karaokizott. Egyik csajos jópofa barátnőjének a szülinapját ünnepelték éppen egy budapesti, kicsit sznobszagú, eliteknek való helyen, ahol egy koktél is kitett azonnal ötezer forintot, és persze a csajos, bulis dáridóban a legfontosabb dolog mindenki számára az volt, hogy lazulás ezerrel, és csak semmi hétköznapi búskomorsággal egybekötött feszültség. – És most kedves közönségünk, fogadják sok szeretettel a következő fellépőnket, aki egy The Corrs számmal készült… – szólt bele kissé hangosabban a kelleténél a konferanszié fickó a mikrofonba. – A színpadon Helga! Hatalmas tapsot neki, mert megérdemli. „Na azt már nem! – határozta el magában. Nincs az az Isten, hogy ő bazári, cirkuszi majmot csináljon akár saját magából is, csak mert csajos barátnői erre kérték…Tovább olvasom…
16+ – A mű korhatáros tartalmat tartalmaz.
A negyven év körüli férfi egyszer csak úgy döntött, hogy temetőőrnek áll, és szabályosan kiköltözött a főváros határában álló, elhanyagolt, gondozatlan, totálisan lakatlan sírkertbe. A legtöbb kollégája valósággal értetlenkedve állt az eset előtt, hiszen – a maga módján – sikeresnek is nevezhető karrier állt már a háta mögött, és nem kellett kényszeresen a pénztelenség szellemétől rettegnie. – Édes öregem Konrád! Miért kell neked állandóan magad alatt vágnod a fát?! – kérdezte tőle kollégája, akivel már cirka tíz–tizenöt éve nagyon jól ismerték egymást, hiszen Konrád volt az esküvői tanú. – Nézd csak öregem! Egyszerűen már mindenből elegem van! – szögezte le, miközben az előre kikészített kartondobozokba igyekezett precízen bepakolni a saját maga dolgait. – A múltkor is kértem a…Tovább olvasom…
A lány világéletében bizalmatlan volt, ebből adódóan nehezen barátkozott. Egy idő után családja elkönyvelte, már öreglány marad. A sors mégis tartogatott neki meglepetést. Esős nyári nap volt, amikor megcsúszott a járdán, és segítség nélkül nem tudott felállni. Egy középkorú férfi sietett hozzá. Ügyesen felsegítette és hazáig kísérte. A búcsúzásnál hosszan néztek egymás szemébe, majd telefonszámot cseréltek. Másnap felhívta a lányt, harmadnap szintén, a negyedik napon találkoztak. Az első hosszú beszélgetést egyre több követte. A lány szívének ajtaja lassan kitárult, hogy beengedje a boldogságot. Szeretettel dédelgette, de valami még hiányzott, nem tudta megtartani. Újra egyedül maradt, és örökre bezárta szívének ajtaját.Tovább olvasom…
A falu szélén élt egy ember, akinek a nevét mindenki elfelejtette, miután mindenét szétosztotta. Volt, akinek tetőt adott a feje fölé, volt, akinek az utolsó falat kenyerét. De amikor eljött a fagy, az ajtók bezárultak előtte. A rágalom, mint a mérges inda, körbefonta a házát: olyan bűnöket suttogtak róla, amiket el sem követett. Egy éjjel, amikor a magány súlya már-már összeroppantotta a vállát, a belső csendhez folyamodott. Nem vádolt senkit, csak leült a küszöbre. Ekkor érezte meg a melegséget. Nem a tűzét, hanem egy jelenlétét, amely nem igényelt szavakat. Egy láthatatlan kéz pihent meg a vállán, és egy hang, amely halkabb volt a szélnél, de erősebb a viharnál, azt súgta: „Én tudom. Én ott voltam minden álmatlan éjszakádon, minden ki nem mondott imádnál.” Abban a pillanatban a falu…Tovább olvasom…
Kicsit kiábrándította, de hazudott volna magának, ha nem ismerte volna be, hogy mélyen elkeserítette az, ami a közösségi médiában folyik. Mindig is úgy képzelte, hogy a híres emberek és influenszerek kedves, közvetlen, barátságokat építő egyéniségek, akikkel meglehet beszélgetni szépen, fokozatosan az élet ügyes-bajos, néha nagyon is összekúszált dolgait. Mekkorát tévedett. Elvégre egy több ezres követőtáborral rendelkező híres sztárocska és egyéniség kapásból azt válaszolja olyan feltett kérdésekre, mint mondjuk: ha ne adj’ Isten valakinek váratlanul meghalt az egyik hozzátartozója, hogy az illető jobban teszi, ha egy pszichológushoz fordul, vagy valamilyen szakképzett, klinikai szakemberhez, akik sokkalta megfelelőbben képesek kezelni és felderíteni bizonyos lelki tragédiák eredetét…Tovább olvasom…
Sohasem tanultam meg igazán boldogan és önfeledten örülni az örömöknek vagy a boldogságnak, hiszen a tartós és stabil önbizalommal – kivétel nélkül – mindig is hadilábon álltam. Nyaranta talán az volt a legrosszabb, hogy férfias félszeg, már-már tartósan kisstílű, velejéig szánalmas gátlásaim gyakorlatilag minden szempontból megakadályoztak benne, hogy teszem azt félmeztelenre, bermudanadrágra vetkőzhessek, hogy a gyönyörű lányok kedvükre legelészhessenek testem sportos anatómiájában vagy kockahasamban. Talán a nagyobbik probléma az lehetett, hogy nem igazán voltak haverjaim. Bár kétségtelen, hogy sajnos szinte semelyik életkorban sem tudtam megtanulni, elsajátítani a barátkozás alapvető, bizalmi szintű alapelveit, játékszabályait, ehelyett – nagyon sokáig – gyakorlatilag tartósan…Tovább olvasom…
Cipőm talpa hangosan kopog az úton. Lehűlt a levegő, fázom. Megszaporázom lépteimet. Egyre gyorsabban lépegetek, minél hamarabb szeretnék hazaérni. Haza? Egyáltalán van nekem hazám? Magam sem tudom. Én vagyok a család fekete báránya, a különc, a mindig a maga feje után menő... A kitagadott. Nemkívánatos személy lettem a családban. Amikor végleg eldöntöttem, hogy elmegyek, anyám csak ennyit mondott: „ha menni akarsz, hát menj! De ide többet a lábad be nem teszed!” Ez tizenegy évvel ezelőtt volt. Évekig nem hallottam a családomról, elvoltam nélkülük. Igaz, ők sem kerestek. Hét testvérem közül egyiküket sem érdekeltem. Beletörődtem, és éltem az életemet. Az új, nagyvilági, városi életemet. Sok mindenben volt részem, jóban, rosszban egyaránt. Aztán egy idő után rájöttem, hogy valami mégis…Tovább olvasom…
Egy torzonborzas, ápolatlanul szakállas, kicsit kelekótya, szeleburdi ember nyitotta ki az újépítési, és rendkívül modern építészeti stílust képviselő társasházi lakás ajtaját. Két nagy nejlonszatyor volt a kezében, és még számos egyéb dolog. Nagyon úgy tűnt, hogy majd megszakad a súlyos terhek alatt, mégis elégedettség töltötte el, hogy egyik legrégebbi barátjának segíthet. – Hé! Itthon vagy? Nyisd már ki ezt az átkozott ajtót, és segíts egy kicsit az isten szerelmére! – jogosan bosszús hangjára azonnal segítségre sietett egy köntöst, pizsamát viselő, három-négy napos borostát viselő, negyven év körüli, tagbaszakadt férfi, aki nem értette, hogy legjobb barátja mi az ördögért csap ekkora lármát, meg hűhót maga körül, amikor normálisan is meg lehet beszélgetni a dolgokat. – Mi ütött…Tovább olvasom…