SORS-KARAOKE

Helga egyszer már tényleg karaokizott. Egyik csajos jópofa barátnőjének a szülinapját ünnepelték éppen egy budapesti, kicsit sznobszagú, eliteknek való helyen, ahol egy koktél is kitett azonnal ötezer forintot, és persze a csajos, bulis dáridóban a legfontosabb dolog mindenki számára az volt, hogy lazulás ezerrel, és csak semmi hétköznapi búskomorsággal egybekötött feszültség.
– És most kedves közönségünk, fogadják sok szeretettel a következő fellépőnket, aki egy The Corrs számmal készült… – szólt bele kissé hangosabban a kelleténél a konferanszié fickó a mikrofonba. – A színpadon Helga! Hatalmas tapsot neki, mert megérdemli.
„Na azt már nem! – határozta el magában. Nincs az az Isten, hogy ő bazári, cirkuszi majmot csináljon akár saját magából is, csak mert csajos barátnői erre kérték. És különben is már a fél társaság jócskán elázott a sok piától. Kötve hiszi, hogy akárcsak egy valaki is emlékezni fog erre az átbulizott görbe estére.” – gondolta magában.
– Helgára várunk még mindig! – szólt bele újfent a konferanszié, és látszott rajta, hogy kezdi unni, hogy minden esetben várnia kell valakire.
– Mindjárt itt lesz, csak kiment a slozira! – kiabálta be egy dögös, szupermodell valahonnét a hátsó sorokból, ahonnét biztosan tudhatta, hogy bármilyen kisebb-nagyobb beszólást tökéletesen meg lehet úszni.
Aztán néhány perccel később Helga ténylegesen előkerült. Heves émelygéssel, tartósnak becézett hányingerérzettel lépett apró lépésekben a tágas, otthonos színpadra, ahol már a kisebb zenekari zenészek is valósággal mind tűkön ültek, hogy végre kezdődhessen egy jó kis zenélés.
Helga szó szerint remegő gyomorral lépett fel a deszkára. Közvetlenül az álló mikrofon elé lépett, amikor bekapcsolt a dallamos zene, mert a zenekar rögtön rázendített. Helga legalább még egy fél másodpercig állt ott, mint Bálám szamara, és tétován próbálta a vakító reflektorok kereszttüzében, hunyorogva az éles hófehér fényektől, kiszúrni csajos barátnőit, akik mind egytől-egyig fütyülésbe kezdtek, és vastapssal igyekeztek biztatni.
– Na mi lesz már, kisanyám! Nem érünk itt rá egész nap! – kiabált be valaki, aki már valószínűleg nagyon unta, hogy Helga nem csinál semmit a mikrofonnal.
Aztán egyszer csak Helga kiszúrt magának a tömegből egy különös vadidegen embert, aki kissé pufók volt, és bumfordi, mégis arcán gyerekes szomorúság és elvesztettség tükröződött. Először arra gondolt, hogy rögvest leugrik az adott színpadról, és máris megvigasztalja a vélhetően az életből is totálisan kiábrándult és savanyú ábrázatú búskomor embert, valamivel később pedig már azon a véleményen volt, hogy „egye meg a fene az egészet! Neki fog egyenesen énekelni, méghozzá a két szeme közé, mintha csak ez a frankó, és kifejező dal egyedül csak róla szólna!” Megragadta a mikrofont, vett még egy kifejező, mély lélegzetet, aztán előbb csak halkan kezdett motyogva dúdolgatni, de aztán fokozatosan jöttek ki egymás után torkából a hangok. Eléggé szép hangja volt. Mondjuk egy tízes skálán olyan hét és feles. Nagy jóindulattal nyolcas, még akkor is, ha nem volt képzett zenész.
A közönség végre érezhetően elengedte magát, és ütemesen tapsolni kezdett, majd amikor Helga a szám közepén elérkezett a nehezen kivitelezhető magas hangok táborába, egész egyszerűen improvizált egy kicsit, és könnyedén átlendítette magát egy másik hangszín felé. Amikor alig hat perc múlva vége lett a hangulatos, pöpec kis dalnak, előbb a zenekar tagjai tapsolták meg kitűnő teljesítményét, míg a közönség valósággal álló ováció keretében ünnepelte. A rejtélyes ember azonban úgy tűnt, semmire sem reagál. Továbbra is szótlanul, magányosan, némán üldögélt a bárszékén. Úgy tűnt, mintha emlékei, és zaklatott múltja aprócska darabkáit akarná összeszedegetni.
– Isteni voltál, Helgám! – gratuláltak neki barátnői, mikor visszatért az asztalukhoz.
– Szerintem simán lazán indulhatnál valami zenei tehetségkutatóműsorban is! Kurva jól nyomtad!
– Á, csak megpróbáltam nem okádni, mert nagyon émelygett a gyomrom! – igyekezett minden dicséretet elhárítani magától.
– Nem láttatok véletlenül egy gyerekesen szomorú pasit, aki itt a közelben ült egy bárszéken, és nagyon magányosnak látszott?! – eresztett meg egy ártatlannak tetsző kérdést, mire valamelyik jócskán spicces kedvű kíváncsi barátnője azonnal benyögte:
– Csak nem szerelmes a mi kis Helgánk?!
– Jaj, ugyan már, csajok! Csak kíváncsi lennék erre az emberre, mert neki köszönhetem, hogy egyáltalán meg mertem szólalni a színpadon! – azzal valósággal máris lázas izgalomban pásztázni kezdte az előtte lévő népes, emberektől nyüzsgő teret, hátha kiszúrja a különös pasast a tömegből, de mintha a tömeg elnyelte volna. Helga most felállt és egyenesen a bárpulthoz tipegett magassarkú cipőjében, máris kockáztatva saját hosszú, karcsú lábaiban való elgáncsolódás kockázatát.
– Bocsika! Szia! Tudnál nekem segíteni? Egy gyerekesen szomorú fickót keresek, aki itt üldögélt, miközben énekeltem! Nem láttad esetleg?! – kérdezte a nyurga bármixertől.
– Szia! Hú! Bocs, de ma is telt ház van! De tudom, kire gondolsz! Igen, itt ült tényleg! Azóta szerintem hazament, mert a menyasszonya nemrég bontotta fel vele az eljegyzését, és ráadásul még a munkahelyéről is kirúgták. Nehéz időszakon megy keresztül!
– Esetleg nem tudnád megmondani, hogy hol lakik és hogy hívják?! Nagyon hálás lennék!
– Figyelj, kisanyám! Nem tudom, hogy ki vagy, és hogy mik a szándékaid, de nem fogom engedni, hogy zaklasd a vendégeimet! Világos?! Egyébként meg, ha olyannyira fontos neked, akkor a héten még egész biztosan beugrik! Általában kora délután szokott érkezni. Megvárhatod!
– Hát… köszi a segítséget! Értékelem! – nyomta meg az utolsó mondatot Helga, hogy a mixer pasi érzékelhesse, hogy azért segítőkészebb is lehetett volna.
Helga barátnői még maradtak egy-két italra, míg Helga inkább úgy döntött, hogy hívat magának egy Uber-taxit, és inkább hazafuvaroztatja magát.
Éjszaka valósággal dobálta magát ide-oda többszemélyes franciaágyában, mert képtelenségnek tűnt elaludni. Végül aztán hajnali negyed háromkor kierőszakolta csipás szempilláit az ágyból, és inkább főzött magának egy bivalyerős feketekávét sok tejjel, majd letussolt. Még így is jócskán maradt legalább pár órája, míg fél tízre bent kellett lennie a munkahelyén.
Kényelmes otthoni melegítőalsót, és pólót vett magára, laza lófarokba fogva haját, majd leült a nappaliban, felkapcsolva kedvenc olvasólámpáját, és töprengésbe kezdett.
„Vajon miért tűnt neki olyan ismerősnek ez a különös vadidegen férfi, akit a tegnap este folyamán látott először, és aki gyakorlatilag szavak nélkül is segített neki túlélni a nyíltszíni megszégyenítést, és a karaokizás, ami nem is volt annyira katonadolog?!” – bárhogy is töprengett, hímezte-hámozta magában a történtek fonalát, nem tudott a megoldásra bukkanni. Később úgy döntött, hogy most kivételesen inkább a parkolóban hagyja bordópiros Mazdáját, és inkább hív egy taxit, ami befuvarozza a munkahelyére.
A munkahelyén aznap passzív pangás volt tapasztalható. Szinte semmi kedve sem volt a munkavégzéshez, hiszen lelki szemei előtt folyamatosan a különös férfi képe lebegett. Végül a munkanap végén úgy döntött, hogy a héten még rendszeresen vissza fog látogatni a szórakozóhelyre, hátha megtudhat valami közelebbit is az illető emberről.
Így a héten rendszeresen visszatért a tett színhelyére, és mindig a pultos jó fej pasihoz ment, és szabályosan kérdőre vonta, hogy nem-e látta itt azt az embert. A pultos férfinak bezzeg minduntalan az volt a véleménye, hogy a fájó sebeket nem kellene háborgatnia, de ismervén Helga határozott, és kellőképp tántoríthatatlan nőiességét, ez nem lehetett akadály.
– Figyelj csak! Esküszöm mindenre, ami szent, hogy nem akarom a szomorú fickótól semmit, csak elbeszélgetni vele, mert megfogott benne valami… – még sosem tűnt ennyire nyílt, egyenesnek, és mi főbb: őszintének.
– Ma lehetséges, hogy felbukkan! Általában mindig szerdán és csütörtökön szokott beugrani este hat és hét között. Ha gondolod, megvárhatod!
– Igen, köszi szépen! Az remek lesz! – Hirtelen elöntötte arcát a bizakodás és a pír. Kicsit talán még ki is melegedett a hír hallatán, pedig már benne jártak a csípősszagú őszi időben.
A rejtélyes, szomorú férfira aztán nem sokáig kellett tétlenül várni. Olyan pontosan érkezett meg a szórakozóhelyre és foglalt helyet a bárszékén, akár egy halálpontos svájci óramű. Helga sem teketóriázott sokat, azonnal felpattant a székéről, és mielőtt a jóindulatú bármixer férfi figyelmeztethette volna a szomorú embert, Helga fürgébb volt, és rögtön a bárszékénél termett:
– Jó estét… ne haragudjon, hogy megszólítom, de sok mindent szeretnék elmondani… – tért a lényegre. Szokatlanul kitárulkozott, és ez máris kissé gyanakvóvá tette a férfit.
– Ö… jó estét… – köszönt. Mintha szándékosan kerülni igyekezett volna a hölgy tekintetét, csak bárgyú, mélán igyekezett maga elé meredni.
– Helga vagyok! – nyújtott kezet egyelőre óvatosan. – Nemrég volt itt egy idétlen karaokeest, és nem fogja elhinni, de azonnal Önt szúrtam ki a nagy tömegben, és csak szerettem volna őszintén megköszönni, hogy magának énekelhettem…
– Ó… hát ez… szokatlan… – bukott ki a férfi száján. – Dr. Lengyel Kornél vagyok. Örülök a találkozásnak… elnézését kell kérnem, de… sajnos nem vagyok formában… – közölte tárgyilagos kimértséggel, így Helga tájékoztatva lett, hogy a férfinak több, mint valószínű, hogy meglehetősen rossz napjai lehettek.
– Igazán örülök a találkozásnak, kedves Kornél! Tudom, hogy nehéz időszakon mehet át, mert a bárpultos férfi már felhívta rá a figyelmemet, de amennyiben nem veszi tolakodásnak, nagyon szívesen meghallgatnám a történetét, aztán ki tudja, hogy találkozunk-e még! Szerintem semmit se veszíthet! – Helga még sosem viselkedett ennyire kirívóan, és kissé provokatívan. Észre se vette, és máris nyíltan ajánlatot tett egy olyasvalakinek, akit még csak nem is ismert.
A férfi erősen gondolkozott, mielőtt válaszolhatott volna. Talán még magának sem merte bevallani, de nagyon vonzó volt a mellette álldogáló, gyönyörű, és szemlátomást nagyon is kíváncsian érdeklődő nő. Így belement a beszélgetésbe.
– Tudja, kedves Helga, sajnos nemrégiben a menyasszonyom szakított velem, és ráadásként az állásomat is ott kellett hagynom, pedig azt mondják többen is, hogy remek, és elsőrangú munkaerő voltam, akit illett volna megbecsülni… – A férfi keserű, bölcs hangja mintha kicsit még észhez is térítette volna az álmodozásra hajlamos nőt.
– Ezt őszintén sajnálom, Kornél!
– Tudja, szerintem az a baj a világgal, hogy olyan bizonytalanná, és képlékennyé vált szinte minden. Már az őszinteségre, és bizalomra építő párkapcsolatoknak sem lehet esélyt szavazni, mert valaki vagy valami rendre hibázik, aztán jön a bukás. Az állásokkal is az a gond, hogy a dolgozó emberek szart se keresnek, míg akik főnökök, és befolyásos emberek, azok továbbra is jól boldogulnak, és élnek… – kijelentése, és életszemlélete jócskán elgondolkoztatta Helgát, aki még senkitől sem hallott ennyire mélyenszántó, ugyanakkor nagyon is vaskos, és szókimondó beszédet.
– Igen, ezzel egyet kell értenem! De azért csak nem annyira szörnyű a helyzet? Volt például állásinterjún, meghallgatáson, meetingen? Beszélt álláscoachokkal? – tért közvetlenül a lényegre.
– Számos állásinterjút megjártam, és az igazság az, hogy már belefáradtam az egészbe! Nézze, tudom, hogy ez önsajnáltatásként hangzik, de nézzünk szembe a szilárd és vaskos tényekkel. Nem tudom, hogy Önnek mi a foglalkozása, de feltételezem azért a nettó kétszázat könnyedén megkeresi, igaz?!
Helga bólintott, bár egyáltalán nem szerette, ha a pénz és anyagiasság fogalma egyáltalán szóba kerül.
– Ami azt illeti… mondjuk úgy, hogy nem panaszkodom! – fogalmazott rejtélyesen.
– Na látja, kedves hölgyem! Pontosan erről beszéltem! Tudja, volt nekem egy nagyon jó barátom, aki mindig azt mondta, hogy hatvannyolcezer forintból nem lehet kártyavárat építeni! És tudja, mit mondok?! Teljes mértékben igaza volt! Egy rendes fizetés fél milliónál kezdődne nettóban, arról meg nem is beszélve, hogy minden háromszorosára, meg négyszeresére drágult. Hát hol a határ? – felnézett a mennyezetre, mintha valamit keresne.
– Nagyon érdekesen fogalmaz, kedves Kornél… – Helga legszívesebben felrázta volna ezt a végletekig elkeseredett, örök pesszimista embert, hogy ha másért nem is, legalább annak örüljön, hogy még él, és élvezheti a társaságát, de alighanem nagyon megsajnálta.
– Tudja, én egy multicégnél vagyok már lassacskán öt és fél éve, és bár a munkám sokszor totálisan kiborít, örülök, hogy egyáltalán pénzt tudok keresni!
– Az egy dolog, Helga kedves! De mi a szíve igazi vágya?!
– Szeretnék külföldre menni, vagy valami ilyesmi, ahol még az ember kicsit kipróbálhatná a képességeit, de hát pénz, és kapcsolatok nélkül szerintem ez sem fog sikerülni!
– Na látja! És az előbb még engem akart meggyőzni, hogy az élet mennyire könnyen vehető, meg hogy minden sikerül! Már megbocsásson, de ez egy oltári nagy baromság! – kortyolt egyet italából, pedig mindig is utálta még az alkohol émelyítő, hányingerkeltő szagát is, most viszont úgy érezhette, hogy valahonnét nem ártana kisebb bátorságot merítenie.
– Igen, és továbbra is fenntartom a véleményem, hogy szilárd akarattal, és elszánt merészséggel az ember bármire képes! – most büszkeséget kellett volna éreznie, ám valójában patthelyzet alakult ki közte és a férfi között. „Hogyan kellene visszaadnia egy megtört embernek saját személyes önbecsülését?! Ez mindenképpen nehéz diónak bizonyult!”
– Tudja, az én pasim is otthagyott, mert úgy volt, hogy boldog feleség és családanya lesz majd belőlem, végül a vőlegényem a legjobb barátnőmmel csalt meg… – arra gondolt, hátha a témaváltás majd csak kibillenti lelki nyomasztó súlyából a férfit.
– Ezt őszintén sajnálom! Akkor pontosan tisztában van az adott ingatag helyzetemmel… – szögezte le ellentmondást nem tűrően.
– Természetesen, és nem is vonom kétségbe, de nem gondolt még arra, hogy meg kellene próbálnia változtatnia az életén! Ki tudja? Hátha sikerülne!
– Csábító ajánlat, ám ahogy mondani szokás, minden férfi mellett áll egy sikeres nő is!
– Nézze, Kornél! Eddig nagyon türelmes, és együttérző voltam Önnel kapcsolatban, de az ilyen eszement kijelentésekből már nekem is túl sok jutott! – Helga érezte, hogy ideges és feszült lesz, mintha a beszélgetést már nem kizárólag egyedül ő irányítaná, és ez most egyszerre megrémisztette, és fel is kavarta. – Tudja mit! Egye fene! – vett egy mély lélegzetet. – Legyünk barátok, és igyekszem segíteni Önnek mindenben, amiben csak tudok! Na, mit szól hozzá?!
– Hát… én… nem is… tudom…
– Nézze, Kornél! Nem kell hálálkodnia! Fogja fel úgy a dolgot, hogy amikor szükségem volt egy baráti segítségre, akkor maga itt volt, és most rajtam a sor, hogy én is segítsek valakin! – szögezte le, és érezhető volt határozott, komoly hangján, hogy ebből nem hajlandó engedni.
Később az egész estét, és éjszakát átbeszélgették, és Helga alig akarta észrevenni, de nagyon megkedvelte Kornélt. Később már – maguk sem hitték – de randizásra is sor került, és Kornél ragaszkodott hozzá, hogy édesanyjával is megismerkedjen Helga.
Az ember sokáig képtelen elhinni, hogy egy-egy furcsa, különös találkozás örökre megváltoztathatja monotón, és elveszettnek hitt életét, de ha két embert valamilyen oknál fogva összehozza a nagy ismeretlen végzet, akkor annak azért illik engedelmeskedni.