Vén fügefa

Kopár dombon trónol,
zöldell nagy lombú,
hűs árnyékot ad,
s mintha szomorú,
hangon dalolna,
a vén fügefa.

Pedig csak a déli szél,
gyötri ágait,
legyezve mindig új,
keserves szólamot,
a tűző Nap lehelete,
húsos leveleibe harapott.

Nagy lila gyümölcsei,
mint himbálódzó,
mézédes tojások,
imbolyogva csüngenek,
hívogatva kísértenek.

Csipkedő apró, tarka,
fosztogató szárnyasok,
vergődnek az ágak közt,
cserregve viaskodnak,
a kis éhenkórászok.

Néha jön csak erre ember,
viseltes fáradt mind,
szomjazó, elnyűtt vándor,
ráomlanak az árnyékra,
felcsap belőlük a por.

Mosolyogva nézik
a nagy lombú vént,
várták a találkozást,
kaptak reményt,
heteket számoltak
e drága kincsért.

Felfrissülhet végre
a lélek, a szív,
víz is akad szerényen,
csobogva s hív,
merítsd markod bele!
Ujjaid közt az élet sodródik.

Szaftos fügét majszolva,
erednek meg a nyelvek,
történeteket,
tán titkokat is beszélnek,
míg végre elszenderednek.

Fölöttük őrt áll a fügefa,
az estben szelíden,
csendben mosolyog,
tudja, neki is jó,
ha nincs mindig magában.

Csillagokkal ölelkezik,
terebélyes reménységében,
bízik századokon át,
mintha nem földbe gyökerezne,
hanem Isten kezébe.

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.