ÙJ LEVEGŐT VENNI

Gyólay Karolina

Nem volt időm levegőt sem venni,
mielőtt a talaj elkezdett lábam alól kicsúszni,
süppedő homok, lassú csendes elmúlás,
fakadó gyökerek árnyékában jött a fuldoklás.

A pillanatok sebesen pörögtek,
mindig a következő lépést keresve,
de a világ, olyan kecses és zűrzavaros,
a föld hirtelen más irányt választott.

Ingoványom szétfoszlott a lábam alatt,
csak egy utolsó erős lélegzetem maradt,
de az is tüdőmben megremegett,
láthatatlan határvonalat teremtett.

Futottam a behatárolt időt érezve,
míg a fülemben a szívverés üteme
váltott megmenekülés téveszméire,
hogy víz alatt is levegőt vehetek végre.

Sötét felhők vészjóslóan érkeztek,
a jeges eső esik, veri gyengülő lelkemet,
a föld sóhajtott, mint elfeledett szív,
testem csúszik, a sötét mélység hív.

Nem volt időm levegőt venni a merüléshez,
mert csak némán a zuhanásra figyeltem,
pedig csak más irányba kell néznem,
elém táruljon a csodálatos élet szépsége.

Mielőtt elérhetetlen távolságba kerülne,
minden, amit a kezem valaha érintett,
megragadom, a vizet is megformálom,
világom erős talaját magamban megtalálom.

Lábam utolsó tempóját rúgom,
fény sugara ragadja meg szemem,
árnyas víz mélyéből feléje emelkedem,
ajkam víz fölé eresztem, új levegőt veszek!