Suttogó lakatzárak közt

Szokatlan, lötyögött
a rozsdás zár egy-egy
szív-szirmon,
mintha immár mindenki
egyszerre több kulcsot,
digitális lakatot is cipelne
magával szándékosan,
mert a kiszámíthatatlan
sors hitvány sodrának
sosem adhatják azt meg,
ami jár.
Lenyelni s kiköpni már
képtelennek bizonyulnak
megalkuvó,
lefizethető álom-vágyakat.

Az Élet csupán csak
ímmel-ámmal szinte
bevégezetlenül eltelik,
mert kicsit talán
mindannyian gyávasággal
éltünk s léteztünk.
Éberen sodródik hasztalan
egy-egy odavetett,
elhanyagolt emlékfoszlány,
a kimondott "Szeretlek!"
ami miatt esküvő előtt
a végzetszagú szakítás
bekövetkezett.

Nem bír senki se rájönni,
talán már régóta nem is akar,
hogy mi romolhatott meg
egy tartósnak becézett,
Mindenséggel megfűszerezett,
halhatatlanságot ígérő
szent kapcsolatban?!
Válaszok mindig voltak-lesznek,
kényszerített lépések
egyszerű súlyfölöslege
rendre vissza-visszahúzza
ólomsúly-tagjait.

Elvégre odáig csak
nem lehet süllyedni,
hogy nyílt bíró-ügyész
vallomással kérdőre
vonjuk az immáron
boldogságos feleséget,
aki egyszerre három
gyereket is szült,
mintha ezzel letudhatta
volna egyúttal
a társadalmi kötelezettséget.

Nem szükséges várni
az egérfogó-beismerésekkel;
megalkuvásokból kötelező
védősáncot épít
a sztoikus közöny,
mellyel mindenki
igyekszik mindenkit
távol tartani elsősorban
saját magától,
hogy még véletlenségből
se lehessen senkit
méltó mód kérdőre vonni.

Kicsinyeskedni vágyó
megalkuvások lomha
hozadékából nincs mit
visszavenni, se őszinteséget
mutatva megbánni.
Mert egyszerre már
mindenki gyáva s egy
személyben kettőzötten
hűtlen is.
A kiszolgáltatottság igáját
veszi nyakába az is,
ki egykor igazán szeretett!

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.