VÉGTELENÍTETT FÖLDCSUSZAMLÁSOK ZÁTONYA

Lépteink zörögnek,
akár az avarszagú,
kicsapongó szél,
lelkünk most még
megfürdik akár napjában
többször is a hétköznapok sivár,
felfuvalkodott mocskában;
gyermekkor bárányfelhőit el
nem hagyhatjuk,
hiszen az még hozzánk tartozik.

A Lét s összefüggések közti
kínos lebegést
kicsinyeskedő ösztönök
sóvárgásai jeleket karcolnak
zsigerileg nem csupán a bőr pólusai alá,
de a bent lévő személyiségbe is.

Álmokon túli virrasztásokra
rendezkedtek be az élőkkel
szövetségre lépő hírmondók is.
A Lét ölében jó volna
egyszer s mindenkorra
feladni minden hiábavalónak
ítélt támadás–védekezést
valami ellen,
ami úgyis totálisan gúzsba köt.

S bár szüntelen
fényfeltámadásokkal
kísért a rémálmos éjszaka,
– az ember lemeztelenítve
sem mindig szolgáltathatja ki önmagát.
Felnyíló seb-sötétben,
ökölbe zárt kezek erdeje
helyett jó volna
néminemű megértett,
kicsikart empátia-tolerancia.

Örökös kapkodások
atomstressz-közérzeteiben,
a látás éberségében
az emberi lélek is könnyedén
eltévedhet;
belső földcsuszamlások
kezdete s vége rendületlenül
a teljesség megrepedt
burkát zúzná össze,
hogy a különvált valóság
s idilli káprázat egyszer
s mindenkorra különváljék.

A legyűrt, tartósnak becézett
szorongások titkos áramlata
imitt-amott még fel-felbukkanhat,
lyukasodó árnyak,
árnyemlékek gyűrűje,
egy összetört, torzón maradt
arc ennyi maradhatott csupán.

Minden egyes nap az
ember kicsit minduntalan
megérzi, mikor s hol nyúlt
darázs- vagy sasfészekbe,
mely rendre felsebzi
makacs-nyakas lelkiismeretét.
Dühöngők dáridóhada
megkísérti egy-egy kihalt,
sikátorszagú kapualjban,
mert előbb-utóbb senki
még csak észre sem veszi,
s hamar zátonyra fut
a végtelenített csönd!

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.