REJŐZKÖDŐ SZEMBESÍTÉS

Hiányzik már nagyon az egykorú,
őszintének mondott barátság biztonság egésze.
A romantika óvó, alkony-dús menedéke,
mozdulatok koreográfia-kecsessége,
s a bizonytalan tudatosság:
Vajon életem hamari alkonyán
ki maradhat még hűen mellettem?!

Jól tudhatom immár:
napra nap miként szirmait elejti sok száz virág;
fokozatosan lebomlok s lemondok
az el-nem-nyerhető boldogságról.
Hiszen ma is tán éppen úgy
odavan egy újabb Élet-töredék.

Jelentéktelen semmiségek nélkül
nem múlik el egyetlen becézhető tekintet,
vagy csacska bájos mozdulat.
Nagyon hiányzik már a szív konok
s együgyű bátor merészsége,
még csicsergő szájak folyvást perelnek,
hadakoznak.

Bármikor eltűnhetünk hitvány,
semmitmondó számadatként,
vagy csapongó halálként:
akkor maradhat-e valaki is, aki eljön velem?!

Percek mikró-kozmosza igazgyöngyökként
sírdogál szemeinkben,
– elsirattam sokakat már,
s többet el nem bírhatok!
– Ellobban majd fejem felett is
az ítélet-óra, melyben még
azt hihettük egykedvűen,
és naivan bujkálhatunk,
rejtőzködhetünk.

A lélegzet s pulzus egyelőre
még kimérten, soványan fülembe dobol.
Valaki más érrendszerében
már szorgos kis test növekszik,
gazdagodik, s még így se bizonyos majd,
hogy megismerhet engem.
Árván, megadással támasztom kifosztottan
védtelen-konok elszabadult indulataim lávaköveit,
hogy tönkre ne egyék precízen
felépített munkám s hitvalló szándékaim.

Agyam összetett tekervényei már így is
tartogatják a nagy ötletet,
miről úgy is tudhatom tán halálom
után száz évvel, ha teljesedhetik.
Most, mint akár a vak az éjsötét éjszakát,
szellemjárásként a természet birodalmát,
önmagamat muszáj sokadszor elsiratnom
ezerszer változatos alakokban rendületlenül!

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.