A fájdalom emlékezete

Elias Axel Reid

A test emlékszik arra,
amit a lélek már elengedett.
Reggelenként ropogva ébredek,
mintha csontjaim órák lennének,
és minden kattanás azt mondaná:
múlsz.

Azt tanították,
hogy az idő egy lineáris,
amin a hús elfárad,
megkopik,
és végül leteszi magát.
Ezt hívják életnek.
Ezt a tömegtudat
szentesíti.

Pedig a fájdalom
nem seb,
hanem gondolat,
ami túl sokáig maradt vendég.
Egy mondat, amit elhittem,
és most a testem ismétel.

Minden nap haldoklom,
igen –
de nem úgy, ahogy félnek tőle.
Hanem úgy,
ahogy a falevél hullik:
nem veszít,
csak átváltozik.

A betegség nem ellenség,
hanem lassú tanító.
Megállít ott,
ahol a rohanás
elfelejtette megkérdezni:
ki vagyok én a testen túl?

Amikor fáj,
nem a testem beszél,
hanem az a részem,
amely nem fér bele
a lineáris időbe.

És egy pillanatra –
a fájdalom mögött –
észreveszem:
nem én születtem, csak a testem,
nem én halok, csak a forma hullik le.