Tavaszi derű

Elias Axel Reid

Lágy szél játszik az ágak között,
mintha titkokat súgna a rügyeknek,
a fák lassan zöldbe öltöznek,
és minden levélben ott remeg egy új kezdet.
A napfény áttör a lombok között,
arany csíkokat rajzol a földre,
és ahogy végigsiklik a kert fölött,
minden egy kicsit melegebb, egy kicsit könnyebb lesz tőle.

Az udvar megtelik madárdallal,
vidám hangok szállnak az égen át,
egyik felel a másiknak, nevetve,
mintha csak örülnének a tiszta reggelnek.
A pitypang sárga kis napként ragyog,
az ibolya csendben illatot lehel,
és minden apró virág azt súgja:
csak hagyd, hogy rád találjon a napfény.

A szilvafa virágba borul,
fehér felhőként áll a kert közepén,
körülötte méhecske zümmög szorgosan,
mint aki tudja, hogy dolga van még.
A levegő tele van friss illatokkal,
a fény puhán simul a tájra,
és minden mozdulatban ott bujkál
valami kedves, egyszerű csoda.

Az égen felhők úsznak csendesen,
lassan, mint egy békés gondolat,
alattuk a világ csak mosolyogva nő,
nem siet, mégis halad.
És ahogy a tavasz szétárad körülöttünk,
szinte észre sem vesszük talán,
hogy nemcsak a fák és virágok ébrednek –
hanem bennünk is kinyílik valami lágy.