Holnapok zsigeri, kopár sivataga

Tasi83

Miért igaz még mindig,
hogy pókhálófényben
vergődnek fejem felett
ezüstnyílvesszős csillagok?
Roppant égimeszelő,
smaragdpikkelyes
cipruslombok árnyékában
talán várhat még rám Egy-Valaki.

Önző szomorúságom
megfáradt barlangjából
egy kissé már törődött
groteszk-torzó arc bámul
vissza rám; még szeretné
megfejteni az élet
összetett értelmét,
s kiélvezni, amit
még lehetséges.

Mintha csúf, púpos
kis mihaszna bohóc
volna a megszelídített öröm,
boldogság is, melyet csupán
csak pillanatok kicsinyes fokán,
ha birtokolhatunk.
Emlékek békeidős
Ariadne-fonala villogna
fejünk felett szüntelen,
ha hagynánk,
hogy magával sodorjon
cselekvés, buzgó tett,
elszánt akarat.

Sokszor talán könnyebb
is elhinni a tudatos
kívülállások meséjét,
mert akkor szentigaz,
hogy nem háborgat senki.

Összekapcsolódott, babonázó
pillantások hálóját még
jó volna türelmesen,
bölcsen dédelgetni,
és inkább folyamatosan
azt nézni: milyen titkokat,
üzeneteket tartogathat
a másik illető arany szíve?!
– Radioaktív sóhajtások most
még feljuthatnak akár az égig is.

– Mert a jövő immáron
egyre bizonytalanabb,
szándékosan elszikesített,
meddő sivatag, ahol csupán
csak a befolyásosoknak lehet
egyedüli kiváltsága,
míg a kisembereket leradálják,
kifosztják, s mi még
könyörtelenebb:
hitvány kis porszemek
módján el is tapossák.

Más vállain ingó,
meghunyászkodó,
törpe jöttment-senkik
helyett áthallás-illúziókat
teremt a sok meghunyászkodott,
hamis-talmi bóvli;
mostanság már egyre
kevesebb akadhat,
ki még értőn megérti,
hogy nem úticélok hitvány
ígérete csábítná az embert
a csodák felé
– de maga a megtett, göröngyös,
viszontagságos útszakasz
zsigeri szépsége!