Testem fájdalma

A testem néha megadja magát,
napok nehéz vászonba burkolóznak,
erős a fájdalom, összegömbölyít,
villámok futnak az idegpályán.

Nedves fénycsík arcomon,
könnycsepp pereg a kíntól,
fogaim összeszorítva,
a lepedőbe kapaszkodok.

Minden lépésben összetörve
feszültség él, akarattal egy kézben,
a törékenység árnyéka kísér,
mégis előre tolom, ami nehéz.

Szétesett millió darabok,
mintha a tegnapi vihar pörgése
megmarta volna a földet,
a fájdalom nyomai a testemben.

De belül, mélyen, felkiált
ott a halkan suttogó parancs:
haladni kell előre, meg ne állj,
családomnak szüksége van rám!

Enyhülések, talán ott a sarkon túl,
várják, hogy elérjem őket,
így állok fel, a sebzett vázban,
meg nem alkuvó tűz máglyájában.

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.