Megsemmisített némaság

Nehezen ébredek. Csupa szenny s mocsok az utcakő.
Délre már megperzselt tűz-sebek fekélyétől
feketedik az aszfaltrengeteg.
Kaucsukgumik nedvedző kátrány-nyálkáktól füstölögve bűzlenek: füstös
kipufogócső-tüdő, légszennyezett a friss levegő!
– Újra reménykednék, de mint forró kürtő-kémény:

Bombázó, vörös atomsugarait felém sebzi a Nap:
Alkonyatok sebesültje. Nincs kedvem kimozdulni se!
Lennék inkább házsártosan kemény,
pufók-jégkocka mélyhűtők börtön-fenekén, csurom verejték-
hullámok éden-fogságában,
ha tudom s érzem,
hogy kedvesem mindenben mellettem áll!

Megkívántam tölcséres jégkülönlegességeket;
mézízű sörbeteket, fagylaltok kavalkádját, mogorván
szemlélem hegyek mögött eltűnni készülő szeretőmet:
S absztinens-józan állapotban is fáradékonyság
semmirekellő kóválygója,
részegese maradtam, míg tartott a Nyár!
– Ételem, italom mind beköpött
légyinvázió áldozata lett!

Hulladéka könnyű étkű lebontóknak.
Legjobb ilyenkor mindent kikapcsolni – ne mehessen
feljelentésképpen az úgyis drága számla:
Önfeledten tobzódni, belemenekülni a fojtogató
megsemmisülésbe, némaságba!
Belelapozni múltunk megtöretett leveleibe, a megbocsátásban
reménykedni, mikor tán minden veszni látszott!

Álmatlanság betegsége ilyenkor sokszor megkísért,
megköszönt, s már másnapok szabadsága se lehet
elég, hogy módjával kipihend, mi fáraszt, mi megtelít!
A füllesztő balzsamosság ránk telepedett szívós
piócák telhetetlen mohóságaként
– legbelül tisztaságunk erkölcs-foltjait őrizni igen nehéz!

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.