Fűben fekve

Zöld takarónk volt a tavasz,
puha, illatosan szúrós támasz,
gyermek arcunkon a nap melege,
fölöttünk a kék ég végtelenje.

Feküdni, csak feküdni csendben,
engedni a tekintetet a menybe,
hogy szökjön a magasságba,
oda, ahol a felhők úsznak vitorlázva.

Hol egy szív lüktet némán fenn,
rózsaszínnel festve a déli fényben.
Aztán egy erős oroszlán ugrik,
farkát a szél kavarja, s bomlik.

Meseország nyílt lepkeszárnyon,
bálnák úsztak az égi óceánon,
mesebeli szárnyas lovak repültek,
nyomukban semmi, csak fehér felhőzet.

Gyerekkorunkban repült a képzelet,
a forma keresése a semmiben,
titkos képek a szél fuvallatában,
ég és föld könnyed kapcsolatában.

Ma is felnézek néha, ha lehet
s a szemem megtalálja őket,
mert bennem él a gyermek,
aki tudja, melyik alak mit jelent.

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.