EGÉRKE UTAZÁSA

Poór Edit

Élt egyszer egy egéranyó,
Pöttömnyi kis unokájával.
Egy nap kisegér gondolta,
Elmegy világkörüli útra.

Nagyanyja útravalót adott,
S elkísérte egérlyuk széléig.
Egérke vándorolt sokáig,
Egészen reggeltől – napestig.

Mikor hazatért a nagy útról,
Lelkesen mesélt kalandjairól.
Képzeld öreganyó mi történt,
Én vagyok a legerősebb,

Legügyesebb és legvitézebb.
A tengerig is elmentem,
Se széle – se hossza oly hatalmas,
Óriás hullámok csapkodtak.

Ám, nem ijedtem meg tőle,
Átúsztam, s el is csodálkoztam.
Ahogy tovább mendegéltem,
Egy olyan nagy hegyhez értem,

Csúcsán megakadt a felhő,
Tetején rengeteg erdő.
Nem akartam megkerülni,
Nekifutottam, s átugrottam.

Még én is elcsodálkoztam,
Ahogy tovább sétálgatok,
Látom két medve viaskodik,
Egyik fehér, másik fekete.

Én nem féltem tőlük, hanem
Közéjük rontottam, egyiket
Jobbra, másikat balra dobtam.
Magamon úgy elcsodálkoztam.

Drága unokám! – szólt az anyóka,
Ismerem a tengert, rénszarvas
patanyomába gyűlt meg a víz.
Azt a hegyet is ismerem,

Vakondtúrás tetején nőtt fű.
Ismerem a medvéket is,
Egyik fehér pille, másik légy.
Erre sírva fakadt kisegér,

Akkor nem vagyok se erős,
Sem ügyes, még csak vitéz sem?
Így szólt erre bölcs öreganyó,
Ily pöttöm kisegérnek mint te,

Mindezek nagyon – nagy dolgok.
Az állatok mind egyediek,
Mindegyiknek más élet adott,
Maga területén mind vitéz.