A tintaceruza (A nagymosás)

Tintaceruza: Vízben oldódó belű ceruza, mely nedves, vagy utólagosan megnedvesített felületen olyan maradandó nyomot hagy, mint a tinta.

Az általános iskolát, mivel novemberben születtem, hét éves koromban kezdtem el a nagy többséggel ellentétben, akik hat évesek voltak, amikor először ültek be az iskolapadba.
Akkoriban, a nyár közeledtével, amikor a nappalok már elég melegek voltak, vagy szeptemberben, a tanév megkezdését követően, amikor az idő még kellően meleg maradt, mezítláb jártunk be az iskolába. A tanterem fapadlóját olajozták, és a meztelen lábunk a ráragadt portól és olajtól egy természetes védőréteget kapott, ami úgy festett, mintha csizmát viseltünk volna.
Az írást először csak ceruzával kezdtük tanulni, és csak később tértünk át a tollal és tintával való írásra. A tinta kis üvegben volt és mártogatós írótollal írtunk. A tintát üvegben árulták azok a boltok, ahol iskolai taneszközöket is tartottak. A tintát még tartalmazó tintásüvegeket kezdetben a tanítás végeztével nekünk tanulóknak kellett hazavinni, majd másnap magunkkal hozni.
Ez a megoldás sok baleset forrása lett. Mi gyerekek, alig vártuk, hogy kiszabadulhassunk az iskolából. Amikor végre elhagytuk az iskola épületét önfeledt ugrálásba törtünk ki, máskor fogócskát játszottunk, csupa olyan tevékenységet, melynek lételeme volt a mozgás. Ezt a túlmozgásos tevékenységet a tintásüvegek sínylették meg leginkább, no meg tartalmuk a folyékony tinta. Hol az üveg tört el, és a benne levő tinta szerte szét folyt, hol a tinta ruhánkat is bepiszkította nagy foltok kíséretében.
Később a tintásüvegeket az osztályteremben lévő osztályszekrénybe kellett betenni és órán, csak akkor kellett elővenni, ha szükség volt rájuk. Azért azt el kell mondani, hogy baleseteket e módszer alkalmazásával sem sikerült megszüntetni.
Az írásra alkalmas eszköz az írótoll két részből állt: a tollszárból, amely általában fából készült és a tollszemből. A tollszemet, egy fémből készült kis hegyes író alkalmatosságot a tollhegy végére kellett illeszteni. Amikor ez megtörtént. Akkor kezdődhetett meg az írás. A toll mellett ceruzát azért továbbra is használtuk, és olykor a tintaceruza is használatos volt a ceruza és toll mellett.
A tintaceruza különösen megmaradt az emlékezetemben egy nevezetes „baleset”, kapcsán. Harmadikos, vagy negyedikes lehettem, amikor ez az eset történt. Akkoriban olyan sok iskolaköteles korú gyerek volt, hogy hetenként váltakozva hol délelőtt, hol délután jártunk iskolába.
Ezen a bizonyos napon, egy hétfőn, éppen délután kellett iskolába mennem..
Ehhez tudni kell, hogy nálunk hétfőként, délelőtt került sor a szennyesruha mosására. Egy hónapban egyszer egy úgynevezett “Nagymosást" tartottunk.
A név, hogy “Nagymosás” egy nagyon komoly tartalommal bíró szó, fogalom volt, még kiejtése is tiszteletet parancsolt. Egyszerre jelentett egy fáradtságos több óráig tartó összetett munkafolyamatot, egy rítust, és valami magasröptű feladatot is.
A nagymosás több egymásra épülő részfeladatot is jelentett. Ennek első állomása volt a tűzhely tüzelővel való megtöltése, azaz a tűzhelyet népies nevén a “Sparheltet” megfelelő állapotba kellett hozni, hogy képes legyen felmelegíteni, a rá helyezett nagy, ötvenliteres mosófazékban lévő vizet. A melegítendő vizet az udvaron lévő kerekes kútból kellett felhúzni, melyet kézzel vödörrel vittünk a konyhába, a mosás színhelyére. A vízzel teli mosófazék ezután felkerült a tűzhelyre. A fehér színű mosásra szánt nagy darabok, mint például a dunyhahuzat, párnahuzat különleges kezelést, főzést is igényeltek. Először is bekerültek a mosófazékba bizonyos mennyiségű mosópor hozzáadásával egyetemben, és ahogy a fazékban lévő víz hőmérséklete emelkedett, a kosz nagy része fokozatosan szabályosan kifőtt belőlük. A színes ruhák ilyen előkezelést, főzést nem igényeltek. Mosásuk jóval egyszerűbb volt.
Miután a fehér nagy darabok kifőzése megtörtént, következett valójában a mosásuk, amely mosóteknőben és kézzel történt. A mosóvízbe itt is megfelelő mennyiségű mosóport kevertek és megkezdődhetett a gyúrás, mosás részben kézzel, részben mosókefével végezve.
A mosás befejezése után az elhasznált piszkos vizet a teknőből el kellett távolítani, majd utána a teknő egyharmadáig újra tiszta hideg vízzel fel kellett tölteni, a a mosott ruhák öblítésére. Az öblítés célja a ruhákban még megmaradt lúgos víz eltávolítása volt.
A színes ruhadaraboknál ez volt az utolsó feladat, ezt már csak a vízkiszorítás és teregetés, szárítás volt. A fehér színű darabok esetén ezt még megelőzte egy meleg vízzel történő öblítés, esetenként bizonyos ruhadaraboknál például ingek nyakainál keményítőt tartalmazó lében való átmosás a folyamat neve keményítés.
Látható tehát, hogy akkoriban a nagymosás folyamata nehéz, hosszadalmas , fárasztó, mondhatni valóságos rabszolgamunka volt.
Ezen a bizonyos napon, egy hétfő délelőtt, éppen nagymosás volt, ami délre készült el, és a nagy fehér ágyneműhuzatok már kint lengtek a szárítóköteleken. Dél felé nekem is be kellett készíteni a táskámba az aznapra szükséges füzeteket, könyveket, tanszereket.
E napra, többek között tintaceruzát is kellett vinni, de mielőtt betettem volna a táskámba kimentem az udvarra, hogy meghegyezzem a kitompult ceruzát.Egy késsel történt a hegyezés, a leválasztott forgácsdarabkák a földre hullottak le, de figyelmetlenül választottam meg a művelet helyszínét, a lengedező kimosott ,kifehérített és száradó ágyhuzatok közelébe történt mindez, és nem vettem észre, hogy a tintaceruza forgácsok nem csupán a földre hullottak, hanem bőven jutott belőlük a fehér ágyhuzatokra is.
Amint a forgácsdarabkák elérték és érintkezésbe léptek a még félig vizes ágyhuzatok felületével, nagy tintafoltok képződtek rajtuk, melyek lassan, méltóságteljesen csurogtak le végig, riasztó kékes színük élesen , feltűnően elvált az ágyhuzatok hófehér színétől. Odalett az egész, aznapi fárasztó munka eredménye, és újra kellett kezdeni az egészet.
Amikor anyám meglátta, hogy mit műveltem, hirtelen elborult az elméje, és egyszeriben haragos fúriává vált. Kiabálva, rikácsolva rontott felém, én meg értetlenül néztem rá. Egy számomra eddig ismeretlen félelmetes asszonyt láttam felém közeledni. Félve néztem őt, és azt gondoltam, hogy most azonnal itt helyben fog agyoncsapni.
Az eddigi kedves, gondoskodó anya egyszeriben eltorzult arcú, félelmetes lénnyé változott, ami számomra ijesztő volt. Nagyon megrémültem. Nem a vélhetően elkövetkező büntetéstől, veréstől, hanem a jelenségtől. Az a valaki, akit eddig mosolygós, kedves anyámnak láttam, egy pillanat leforgása alatt dühöngő ismeretlenné vált szemem láttára.
Ezt megemészteni azonban, akkor nem tudtam, és nem is állt kellő idő a rendelkezésemre, mert a következő pillanatban egy üldözéses jelenetre került sor. Én elöl, kétségbeesve menekülve, ő utánam futva kifordulva magából.
Az addig gyávának, ügyetlennek tartott gyerek, amilyen addig voltam, amikor az utcai kerítést elértem, egy pillanatot sem tétovázva egyetlen ugrással a kerítés tetején teremtem, és egy másik ugrással máris a kerítés másik oldalán, az utcán landoltam, hogy itt folytassam „életmentő” futásom.
Jó időbe telt, míg visszamerészkedtem, lélekben felkészülve, hogy a megérdemelt büntetést előbb- vagy utóbb úgysem kerülhettem el, essünk hát túl rajta inkább előbb, mint utóbb.
Addigra anyám dühe jórészt elmúlt, amikor megpillantott, ismét a régi, megszokott anyám nézett rám vissza, arcán fájdalmas kifejezés tükröződött, lévén, hogy az egész nagymosást most újra elölről kell kezdenie.
Arcát, rajta a kifejezést, sohasem fogom elfelejteni. Abban a világ összes fájdalma, Krisztusnak a keresztfán elszenvedett fájdalma visszatükröződött, immár minden haragtól mentesen. Vonásait valami különös fény világította meg. Tekintetéből, egész lényét átható, fájdalommal párosult belső erő, a megbocsátás kegyelme áradt, és vont feje köré fénylő glóriát.