Életem erdejében gondterhelten tévelygek kipécézett utamon. Tömény az aljnövényzet, a fák lombjai összeérnek.Tovább olvasom…
Egy reggel, az ablakomban rút, fekete szemű keselyű nézett velem farkasszemet. Megrémültem, a félelemtől remegett testem, hangom elnémult. Uram: szelíden szólj, s küldd el a keselyű halálmadarat. Lányom: erős ez a madár!Tovább olvasom…
A lakat több mint rozsdás vas a kapun, nem csupán zár, hanem határvonal, amely elválaszt kintet és bentet, láthatót és rejtettet, kimondhatót és titkot.Tovább olvasom…
Vártam rád sokáig, de te nem jöttél el. Már úgysem számít semmi, már úgysem érdekel. Teltek a napok oly gyorsan lepergett a homokóra, Én voltam az életem legnagyobb bohóca.Tovább olvasom…
„Nézd Mama, szörnyet látok!” Unokám e szavakkal lep meg lefekvéshez készülődve. Ugyan, dehogy,Tovább olvasom…
Most örülj a napnak s a pillanatnak, mert csend van. Csend és békesség,Tovább olvasom…
Nincs köztes állapot, elérkezett a végszó, Szívem, lelkem már nem köti semmiféle béklyó. Rám borul a csend, társam a magány marad. Lépte halk, némán mellettem halad.Tovább olvasom…
Kinyúlnak felettünk az aggódás masszív-szilárd polipcsápjai. Hold-sárga vészterhes csillagokkal fenyeget bennünket a koromsötét éj. Cécós öröm, vagy tompított bánat-kollázs egyre megy – visszavágyott emlékeket nem hagy nyugodni. Mindenütt ott szunnyad a félelem. Az ember sejt-rostjaiban gubancos világunk kötelmeiből sokszor nincs biztosított kiút. Többfajta fájdalmak hét tornyába bezárva nem tartozhat senki a másikhoz. Mélytengeri gyermekkorból nagy nehezen felszínre bukva ritka-oázisú sivataggá lett szépreményű felnőttkor. Lecsavart lánggal, takarékosan égetett életekben baklövések termelték ki másoknak túlélések receptjét. Emlékek komisz szele túláradón szívbillentyűk hangján átcsap.Tovább olvasom…